Esztike kisasszony professzora: Regény

Pestmegyében sok nagy község van. Nem mondom melyik? mert a mai kutató és történetbuvár világban még felforgathatná valaki a helybeli levéltárt s ki tudja, minő bonyodalmas pört indíthatna azok ellen, kik jelenben rég feledve a multakat, dúsgazdagon aratják gyümölcsét annak, a mit az elődök nagy fáradsággal s tán nem mindig tiszta maggal vetettek.

A török világ végén Dorozsmay Tóbiás uram, mint biró, kormányozta a várost, míg egyszer elkésvén az adófizetéssel, a temesvári basa karóba huzatta s kínos halállal múlt ki a világból a hazáért.

A Rákóczi mozgalmak alatt Dorozsmay Bálint a fölkelt ráczok ellen vezeté a község fegyvereseit, küzdött vitézül s ott hagyta fehérlő csontjait a mezőn, hol ma Szabadka külső tanyái virágoznak.

1760-ban Dorozsmay Lukács urat a község szenátorrá választotta. Ezen díszes hivatalában mindjárt az első évben haszonbérbe vett a várostól egy 3600 holdas pusztát s miután a haszonbért a hivatallal járó kiváltság folytán soha sem fizette, 40 év multán történt halálával soha senki sem kételkedett, hogy ama birtok a Dorozsmay-család ősi tulajdona s abban az utódokat háborgatni nem szabad.

Következett Dorozsmay László. Ez mindig künn lakott a tanyán és soha senki hírét sem hallotta, míg 1809-ben történt halálakor tiszteletes uram két teljes óráig tartó bucsuztatóban annyi épületes dolgot beszélt a megholtnak jámbor, istenfélő és vallásos életéről, bő tudományáról, pazar adakozásairól s a város és a haza iránt tanusított hűségéről, hogy a hallgatók csak ekkor, igen későn, tudták meg, mily jeles és nevezetes férfiut temettek el benne!

Annál többet beszéltek örököséről, Dorozsmay Sándorról, a ki Pestre tette át lakását s úgy költött, mintha annyi jövedelme volna, mennyit birtoka megért. Nem tarthatott sokáig e víg élet s ő volt egyike a legelsőknek, kik az ujonnan behozott csődtörvény kérlelhetlen kelepczéjébe estek s mindenét elvesztvén, épen a legalkalmasabb időben meghalt.

Azonban volt fia, Kálmán (mert mindinkább divatosabb keresztnevek jöttek a családba). De már ezen Dorozsmay-ivadék csak 300 hold földet s derék földszinti házat menthetett meg az özönvízből s csakis anyai jus czímén.

Ez épen elég volt arra, hogy Kálmán úr valamibe kezdhessen. Ő pedig a jó üzletek közül a legjövedelmezőbbet választotta. Elvett feleségül egy özvegy asszonyt, a kinek első férje remekül értette a házi takarékos életet s mellé még a pogány uzsorát, s halálakor mindenét hű nejére hagyta.

Kálmán úr, mondták, boldogul élt feleségével, a ki igazán hű és jó asszony volt, de miután az Úristen is főleg a jókat szereti, hát idő előtt magához szólította.

A bús özvegy 55 éves volt és sok hiábavaló erőködés után abban talált vigasztalást, hogy újra házasodott, megnyervén szívét egy hajadonnak, a ki nála épen 35 évvel fiatalabb volt.

Időközben behozták a mostani pogány adókat, Kálmán úr azon előlátással bírt, hogy vevőt keresett első nejétől öröklött birtokára, s találván, földjét eladta.

Épen Pesten volt, hogy a birtok árát fölvegye, a midőn levelet kap hazulról azon örvendetes hírrel, hogy neje egy kis gyönge lánykával ajándékozta meg.

Ő ugyan fiút várt, de hiszen az oly házaspár, a ki ily sikerrel kezdi pályáját, bizton számíthat, hogy folytatása következik.

Felsöpörte tehát az eladott jószág árát, mintegy 80,000 forintot és sietett haza megtartani a keresztelési lakomát.

Ámde kétségbeejtő szomorúságra érkezék. A fiatal anya a legaggasztóbb kórjelek mellett már eszméletét is elveszté. Többé meg sem ismeré hazaérkezett férjét s virradat előtt meghalt.

Tudjuk, hogy a szerencsétlenség soha sem jár egyedül. A temetést követő éjjel álarczos, vagy legalább feketére mázolt képű rablók törtek be a házba s miután a cselédeket megkötötték, megkínozták, az öreg urat agyonverték, mindent a mi a háznál pénz vagy pénzérték volt, elhordtak. A vármegye mai napig kurrentáltatja a gonosztevőket.

Tehát a Dorozsmay-család idősb ága egy kis lánykára olvadt le; ez pedig szegényecske volt, mert az eladott birtok árából zsiványok töltözgettek s nem maradt más, mint a ház és a 300 hold föld, melyről fönnebb beszéltünk.

Mondtuk, a család idősb ága, mert ismertek a városban egy Dorozsmay Tihamér nevű diákocskát is, a ki vérszerinti rokonságot tartott a gazdag családdal s ezen jogon eljárt a házhoz és sokat játszott a kis árva lánynyal, Verona hugával.

Ez pedig szépen nevekedett. A városi tanács szerzett mellé egy jó erkölcsű komámasszonyt; a háznak szebb részét bérbe adták, a 300 hold szántóföld megtermé a kenyeret, a tehenecske adott tejet, vajat s még téli vagy nyári ruhára, sőt iskolapénzre is maradt valami.

Mikor aztán Verona kisasszony huszadik évét elérte, a diákocskából pedig szemes és agyafurt ügyvéd lett, kettecskén azon eredeti gondolatra jöttek, hogy ők bizony összeházasodnak.

1861-et írtak azon esztendőben. Akadály nem levén, illő szertartással ment végbe az esküvő, s arra tisztességes időben a keresztelő is bekövetkezett.

Ekkor azonban rendkívüli eset, csodálatos véletlen adta elé magát, mely a különben is boldog házaspár számára új és dicsőséges láthatárt nyitott fel.

Ápril havának közepe volt; épen vége szakadt a húsvéti ünnepeknek, a midőn egy délután Tihamér ügyvéd olvasni valót keresgélt a megholt öreg úrnak porlepte könyvszekrényében; a már fellábadozott menyecske pedig édes anyai örömök közt fürösztgeté a kis Esztikét.

Az öreg úrnak (a kit a rablók vertek agyon) szokása volt minden régi könyvet, elhasznált kalendáriumot, a házalóktól árult röpiratokat rakásra gyűjteni. Az ügyvéd is gyarapította az irodalom eféle kincseit és csomagostól őrizte az 1848 és 1849.-iki politikai elmefuttatásokat. Ezekhez járultak az 1861.-iki kis revoluczió sajtóterményei, mint halvány folytatása a régi nagy időknek.

Ezen régibb nyomtatvány-csomók között keresgélt olvasni valót (miután replikáit bevégezte), s egyiket a másik után félre vetve, egyszerre egy – alig nehány lapból álló nyomtatvány kerül kezébe. A könyvecske mai napon már alig ismert goromba, félig itatós papirra volt nyomtatva. Még borítékba sem volt fűzve, csak a sarkán megerősítve vörös papir-szalaggal.

Oda veté szemét igen közönyösen, de a mint a czímlapot megpillantá, majd jéggé vált szíve a szörnyű meglepetés miatt.

A czím magyarul s utána mindjárt németül így hangzott: