A falu jegyzője (1. kötet): Regény

A ki tiszai alföldünknek egy részét bejárta, vagy annak bármely táján csak pár napig tartózkodott, bátran mondhatja, hogy az egészet ismeri. Mint bizonyos családok arczain, úgy itt az egyes vidékeknél csak közelebbi ismeretség után vehetni észre egyes különbségeket, s az utas, kit homokos síkjainkon kocsijában álom nyomott el, ha pár óra mulva fölébred, csak izzadó lovain s azon, hogy a nap alább szállt, veszi észre haladását. A vidék általános jelleme, sőt egyes részletei ép oly kevéssé emlékeztetik őt erre, mint azt, ki a tenger közepén duzzadó vitorlákkal előre halad. A messze elnyuló legelők, melyeknek változatlanságát csak itt-ott váltja fel egy vedertelen gémes kút, vagy félig kiszáradt láp körül sétáló gólya, s a rosszul mívelt szántóföldek, melyeknek tengerijét s buzáját Isten után csak az őrzi meg, hogy a lopás is némi fáradságba kerül; itt-ott egy magányos tanya, hol bozontos kuvaszok ugatva a birtok szentségét hirdetik, s a mult évről fölmaradt széna- s szalmaboglyák arra intenek, hogy a birtokosnak vagy fölötte sok takarmánya, vagy igen kevés marhája van; – ezt látta, midőn szemeit behunyta, ezt, midőn azokat ismét fölnyitá. Magok a tornyok, melyek, midőn utószor körültekintett, hegyes oszlopokként álltak a róna távol határain, úgy látszik, mintha vele utaztak volna, legalább köztök s azok közt, melyeket most lát, ép oly kevés különbséget vehetni észre, mint a falu, melyhez akkor közelített s azon helység között (habár város volna is), mely felé lovai most ügetnek. S ha kocsisától megtudja, hogy déltől esti hat óráig aludva, egy egész mérföldet s egy darabot haladt, elálmélkodik a csoda fölött. Ismert dolog, hogy kedélyünkre semmi nem hat inkább, mint azoknak jelleme, kikkel társalkodunk s így természetes, hogy a Tisza is eltáblabirósodott jurátusként felejtve vagy megbánva ifjúságának Máramarosban elkövetett kicsapongásait, végre azon tájnak jellemében – melyen tekervényes utakon tovább halad – részesül s kivévén azon eseteket, hol mértéktelen sarkantyúzások miatt türelmét veszti vagy valamely biztosság által tulajdon ágyából igaztalanul kiszoríttatott, még kiöntéseiben is megtartja azon mértéket s méltóságos lassuságot, melyet az iránta kiküldött választmány tanácskozásain s a folyó magyar juris pereken kívül semmi, mi széles e világon foly, megtartani nem tud; úgy hogy ezen áradásokat is, melyeknek időszakát ismerjük s melyeknek kiterjedése földabroszainkon följegyeztetett, ép oly kevéssé nevezhetjük kicsapongásoknak, mint azt, ha hivatalviselt tekintélyes férfiak installatiók, tisztujítások vagy lakodalmaknál minden becsülettel eláznak. Ha az áradás ideje megszünt, a víz, miként zaj nélkül jött, úgy zaj nélkül távozik ismét s a szőke Tisza nyugodtan foly tovább alacsony partjai között, valamint legjobb polgára hazánknak (mert hány van nagyjaink közt, ki csak honában osztja el kincseit!), úgy egyszersmind a legboldogabb, mert csak az ő szabadságát nem gátolja senki s Európa nagyobb folyói közt ő az egyetlen, ki nemes öntudattal elmondhatja: hogy egészen az maradt, mivé Isten teremtette.

Valahol a tiszai alföldön tehát – hogy végre történetemhez fogjak – a tiszáninneni vagy túli kerület valamely megyéjében, nevezzük Taksony-megyének, szorosan a folyó partja mellett, ott, hol az nagy S-sé kanyarodik, nem messze három nyirfától, melyek kétöles homokdombon állanak (ezt jegyezzék meg különösen olvasóim, mert miután mérföldekre domb s főkép olyan, melyen fa állana, nincs, ezen jel által legkönnyebben akadhatnak történetünk szinhelyére) fekszik Tiszarét helysége, a Réty-családnak a magyarok első foglalása óta birt tulajdona, mint ezt a nemzetség ügyvéde, teins Macskaházy Jónás hiteles s ugyanakkor készült irományokkal minden órán bebizonyítni kész, ha tudniillik Taksony-megyében valaki találkoznék, ki a Réty-család ázsiai eredetét kétségbevonni bátorkodik.

A Réty-család egyike a leggazdagabbaknak. Fiai született táblabirák. Mint a mostani családfőnek boldogult apja egyszer nemes büszkeséggel mondá: nem halt meg egy is közülök, kiben a megye alispánját ne siratta volna (reménylem haláluk után); s így természetes, ha azon fényből, mely a családot környezé, kiáradtak egyes sugarak Tiszarét helységére is s határát – a megye mérnökének állítása szerint, ki azt fölmérve, a fönnemlített dombon kívül semmi egyenetlenséget nem talált – valódi paradicsommá varázsolták.

A nagy kiterjedésű angolkert, melynek már majdnem harmincz év előtt ültetett fái a homokos földben hihetetlen magasságra nőttek; a nagy tó, melynek vizét némelyek ugyan kevesellék, de melyben a kevés víz szebben zöldelt, mint maga a pázsit, valamint ez ismét esős napokban sokkal homokosabbnak látszott az utaknál, melyek noha mindig új meg új földdel hordattak meg ilyenkor, a kertész csodálkozására, idegenek által sárosaknak tartattak; a nagyszerű kastély, melynek kúpos födelét arany gombok ékesíték s melynek doriai rendszer szerint épült tornáczán az alispán úr délután pipázni szokott s góth kapuja előtt mindig az instánsoknak egy egész serege mélázott; a nagy udvar, jobbra istállóival, balra nagy üvegházzal, mely mellett több emeletű tyúkólak látszottak, nem is említve itt a nagyszerű szemétdombot, mely az istállónak egyik felét majdnem eltakarta, – minden a kényelem s nagyszerűség nyomait hordozá; s ha főkép a kapu elébe lépve egyszerre töltésen találtad magad, mely a háztól kezdve egyenesen a megye főhelyére vezet s csak ez egy ház számára épült – érzed, hogy alispánok közelében járnak lépteid.

Minden, a mit a Rétyek építének, monumentális jellemet horda magán s a mennyiben közemlékeknek egyik fő megkülönböztető jelök az, hogy közköltségen épülnek, ez ismét egyike azon tényeknek, melyeken, mint a család százados nemességén Taksony-megyében, nem kételkedett senki, s mit ha némelyek rosszaltak is, a bölcs többség azon igazságos nézetnél fogva helybenhagyott, hogy miután a közmondás szerint is: egyik kéz a másikat mossa, itt még azt sem állíthatá senki, hogy ezen műtétnél – mely a Rétyek s a megye adózói közt annyi idő óta folyt – az alispánok kezei tisztákká váltak.

De minthogy e történet folyamában úgy is alkalmam leend olvasóimat a Rétyek lakhelye s Tiszarét helységének minden szépségei s kényelmeivel ismeretségbe hozni, most az egyszer legyen szabad a hosszú utczán végig velök egyenesen a mezőre sétálnom, azon dombhoz, mely mint előbb említém, mintegy negyed mérföldnyire áll a falutól s Török-dombnak nevezik; s ha három fa nem volna is fölötte, már azért megérdemli a látogatást, mert egészen tiszta napokon – minő az, melyen történetünk kezdődik – tetejéről a tokaji hegy csúcsa sötétkék boglyaként látható.

Egy októberi nap meleg sugarai önték el fényöket Tiszarét messze terjedő határára. Az égen nem vala felleg, mely tiszta kékjét elsötétítné; a téren, merre csak a szem érhetett, nem volt egy szekér, mely zöld szinét porfellegekbe boritná, csak a pacsirták ezerhangú éneke, mely az eget eltölté, a távolban legelő falucsordának kolompolása s itt-ott egyes munkás, ki kaszájával vállán, danolva hazafelé ballagott – szakíták félbe az ünnepélyes csendet, mely között a nap a láthatár felé szállott. A dombon, honnan a sz.-vilmosi erdőig láthatni s ha Tiszarét akáczkerített házain túl tekintünk, a Tisza folyását mérföldekre követhetjük, két férfi ült egymás mellett, elmerülve a vidék látásában, vagy talán azon gondolatokban, melyek sokszor látott tájak előtt az emberi szívet mintegy önkénytelenül megragadják s régmult napok emlékeit hívják vissza. Van egy érzelem, a honvágyhoz majdnem hasonló, mely minden emberi kebelben, ha éltének férfikorán túllépett, fölszólal s a pálya végéhez közelgőt gyermeksége szebb napjaira inti; s mennyivel kevesebb az, mit valóban emlékezetre méltót tevénk vagy tapasztalánk: annyival szivesebben tekintünk azon korunkra, midőn legalább feltételeink voltak dicsők s ezekből látjuk, hogy ha nem is a kiválasztottak, legalább a meghivottak közé tartozánk mi is. S ha a férfiak, kiket itt a dombon találunk, éltöket egy alföldi faluban töltve, midőn agg korukban hosszú munkásságuknak terén körültekintének, néha fölsóhajtnak, mert eszökbe jut: hogy egykor az élet is messze rónaként terjede körülöttük, hol a szem akadályt nem talált s hogy a messze terjedettnek csak oly kis darabját járhatják be, mert itt is előbb nem gyanított határhalmok állának, melyeken túl munkásságukat nem terjesztheték, valóban nincs mit bámulnunk. De bármiként legyen ez, gondolatok – melyek még annak is, kit épen eltöltenek, többször urai, mint tulajdonai – a történetiró birtokához nem tartoznak, azért nem háborítva új barátinkat kényelmes ábrándaikban, csak azon leszek, hogy személyöket ismertessem meg olvasóimmal.

Az ember külseje egy része sorsának. Az arcz, melylyel a társaságba lépünk, néha részvétet, sokszor elidegenedést szül, s valamint Angliában a teknősbéka hátára iratik a nap, melyen föl fog emésztetni, úgy sok ember arczán a nélkül, hogy maga gyanítaná, fölírva hordja végzetét; s talán olvasóim is, bármi gyönge leirásom után, több érdekkel tekintenek személyeimre, kiket a Török dombon eleikbe vezetek, mintha száraz szavakkal csak azt mondanám, hogy Tengelyi Jónással, Tiszarét helységének jegyzőjével és Vándory Boldizsárral, ugyane falu reformált lelkipásztorával találkoztak.

E férfiakra az, mit előbb külsőnknek életünkre gyakorlott befolyásáról mondék, többé nem illik ugyan; előttök arczuk a szerencse kapuit megnyitni vagy bezárni nem fogja többé. Őszülő fürteiken látjuk, hogy az élet azon szakához értek, hol bármi rossz legyen a sorstól vetett ágy, nincs egyéb hátra, mint lepihenni s elvárni az álmot; de ha az emberismerő e férfiak arczain jóslatra nem találna is alkalmat, annyival több s érdekesebb vala az, mit e vonásokon a multról olvashatott, s az idő – mely mint uralkodók pénzeikre, az emberarczra mindig rányomja bélyegét – talán soha ismerhetőbb nyomokat nem hagy maga után, mint e két férfi tiszta vonásain, épen mert talán soha nemesebb anyagra nem gyakorlá hatását.

Minden aristokratiának megvannak jelei, melyek tagjait a tömegtől megkülönböztetik. Itt hosszabb körmök, ott inkább tätovirozott arcz; egy hazában, mint Törökországban, zöld, másban, mint Velenczében, fekete öltözet; néhol egy gomb a süvegen, más helyen szalag a gombházban, fegyver az oldalon, vagy mint a régi perzsáknál, kezökben bot s rajta alma, lovaikon czafrang vagy magokon egy pávatoll. Ki számíthatná el e jelek s kiváltságok hosszú sorát, melyeknek mindegyike vágyakat ébreszt, irigyeket s gyülölőket szül s melyek az embereket, ha a természeti állapoton túl emelkedtek, azaz, mint egy elmés barátom néha mondani szokta: vadállatokból háziállatokká fejlődtek, születésök első órájától az utolsóig egymástól elválasztják s némely helyen, hol a művelődés még továbbra haladt, az akasztófánál is arra emlékeztetik az átmenőt, hogy ki ott függ, nemcsak tolvaj, de nem-nemes vala. A természetnek is megvan a nemessége s nemeseinek ő is különös jeleket ád, melyek által kiválasztottjait a tömegben megismerheted, bármennyit peroráljon is istentelen korunk az egyenlőségről. Nem mondom én, hogy a természet oly tökéletesen tudná elérni czélját, mint államaink. A természet nemesítési hatalmát soha annyira nem terjesztette ki, hogy mint a chinaiaknál, valakinek már meghalt elődei, vagy mint máshol, meg nem született utódai egyszerre nemesekké emeltessenek; s a megkülönböztető jelekre nézve is csak magasabb civilisatiónk emelkedett e részben oly tökélyre, hogy minden egyén magasabb állását világosabban látjuk be, mielőtt hintajából kiszállt, mint miután vele beszéltünk. De vannak esetek, hol a természetadta nemesség mégis világos jelek által mutatkozik némely egyedekben s ki például Tengelyi Jónást, a falusi jegyzőt csak egyszer látta s ezeket olvasandja, kétségkívül el fogja ismerni, hogy reá nézve ez állításom helyes, minek magyarázatára egyébiránt szükségesnek látom megemlíteni, hogy Tengelyi százados nemes lévén, a fenforgó esetben a természet az usus által is segített.