Zord idő (1. kötet): Regény három részben

Dobokamegye hegyesebb vidékein még találunk 1541-ben néhány várra. Egyik sem tartozik ugyan az erősségek sorába, de mindeniknek van valami joga: merészen hordani homlokát, büszkén tekinteni körül.

Azon bérczkönyökön félig romban, félig kiépítve áll a híres kastély, melynek szöglettermében a kúnokon nyert győzelem után Szent László megpihent. Ha a vándor a reggeli harangszóra botjához nyúlt s a völgybe leszállott, már szemébe tünik kormos falával, csonka tornyával a másik vár, melyet a tatárjáráskor gyújtottak meg. Azóta századok folytak le. Sok keresztelés, sok temetés történt, a bölcső ringott, a kripta ajtaja kinyílt, a koporsók száma emelte a család becsét, a virító arák sora a családfa ágait, a harczias férfiak kardja a családi levéltár donatióit, megjobbítva néha magát az ősi czímert is. De mind e változások érintetlenül hagyák a vár alakját. Falán rajta van a füst, padlózatán a vér, tört ormú tornyán a szakálas moh. Csak emlékül maradt fönn. Azért nem hordják el köveit; azért van lakosa: baglya, vércséje, várnagya. Az alkony hűsében ruganyosabbak az izmok, könnyebb a vándorbot s nem csoda, ha az utas ajkairól most zsongva, majd csengve egy-egy dallam lebben el. De csitt! Hadd énekeljen zöld ágak közt a madár. Miért döbbentené meg őt a felvonó híddal ellátott kapú mellett a kerék és a pallos, melynek élén a hunyó nap végsugara csillog? Ha tetszik, rászáll a veszélyes küllőkre, s onnan zengi víg dalait. Azonban vándorunk sompolyogva megy, s csak lopva tekint a bírói hatalom jelvényeire. Zokul hat rá, hogy a várkastély még újdonatúj, cserepei még vörösek, falai még fehérek. A család, mely benne lakik, bizonyosan most emelkedett föl, talán csak tegnap nyerte a pallosjogot, s az új szita – a közmondás szerint – falon függ, megbecsülik, használják. Legalább kaszatömlöcze nincs; mert az már kiment divatból! Hogyan lett nagygyá e főúr? Hazáját védelmezte-e a közelebbi polgárháborúk alatt a pártosok és az idegen ellen? vagy szomszédjait rabolta meg és sarczot vetett a környékre? Annyi kétségtelen, hogy híres férfiú s lakása építője nevéért már nevezetes, mielőtt külön története lenne, dicsőségből és bűnből. Haladjunk tovább és gyorsan, gondolja a vándor, a lég már hűvös, a hold világít, haladjunk!… A fák kisérteti árnyakat vetnek, a távol közelnek látszik, a közel a beleszőtt homálylyal meg van toldva, a szem mértéke csal, a sápadt holdfény nagyítja a meredeket, s a vak sötétség befedi az ormos fagyökeret és éles követ. Az égen fellegek úsznak, elfátyolozva a holdat, megezüstözve általa, szétfosztva a szelektől, s megint összezsufolva. Mindig zavarosabb a láthatár. Már a késő éjt sejtetik a csillagképletek s a kimerült, elfáradt vándor lassú lépései. Szerencséjére egy kanyarulatnál egész ablaksorból özönlik a gyertyavilág elébe. Még csak néhány száz lépést kell tennie, s megint híres várhoz érkezik. Ha kürtjébe fú, bár az idő éjfél felé jár, tüstént bebocsátják, legyen zarándok vagy lovag, úr vagy pór. Barátságos tanya ez, pótolja a vendéglőt az idegennek, a családot az ismerősnek. Régen a beteget a háziasszony orvosolta, most a búst a háziúr kupái derítik föl, az üldözöttet a nemesi telek joga és a jóakarat védi.

E vár egy megszüntetett szerzet kolostorából készült. A czellák termekké tágultak; de a refectorium épen elégségesnek találtatott, hogy palotává – étteremmé – legyen. Itt gyakran pendül meg a sarkantyú zajos zene és szelid lant mellett; bár történnék ritkán! Eljárják biz’ a lassú lengyelt s a friss magyart; öregje az elsőt, ifja a másik jobbikat. Részemről nem vagyok ellensége a mulatságnak, s a krónikákban olvastam, hogy a régi kolostor kápolnája azon módon maradt, mint volt, s abba buzgón elmegy imádkozni Pista bácsi, Dani bácsi, Dora és Dorka; szóval az egész család. A kegyességben tehát úgy nincs hiány, mint a víg életben. De az a baj, hogy mindig karcsúbbak az asztagok s a papoktól maradt nagy hordókból sok kong. Pista bácsi ezt néha észreveszi, s mondja: Dani öcsém, szegényedünk! Látom, Pista bácsi, feleli ekkor Dani, de csak egyszer élünk a világon s ha szakadni találna, majd segít rajtunk Werbőczi urambátyám. Igaz, Dani öcsém, jegyzi meg erre Pista, a mi urunkbátyánk nagy úr. Temérdek nagy úr! egészíti ki Dani. A frater[1] után legnagyobb úr: vitatja az öregebb testvér. Legfölebb Petrowics, a temesi gróf versenyezhet vele: figyelmezteti Pista bácsit az öcs. Török Bálintot nincs is miért említsük, szól most fitymálva Pista bácsi. Az a Török Bálint, végzi a dicsekvést Dani, a mi urunkbátyánknak, a híres Werbőczy Istvánnak mindig csak a hátát látja. Meg kell adni, hogy Török uram alig kujakomnyi úr a mi hatalmas rokonunkhoz képest. – Nincs különben, szeretett öcsém, igyunk tehát egyet, a mi urunkbátyánkért! – Bölcs ajánlat, Pista bátya, igyunk!

Ily megnyugtató okoskodások a vendéglátás élveire még fogékonyabbá tevék a jámbor öregeket. Volt serlegök elég s akadt minden nagyobb serleghez ember. A tiszttartó nem szerette a dolgok menetelét, a kulcsár sem. Az ily cselédeknek gyakran megtücskösödik a fejök, s kivált ha régi szolgák, szeretnek zsémbelni, mintha a magokéból fogyna. Morfondirozó arczuk egy-egy gondolatot költött hol Pista bácsi, hol pedig Dani bácsi agyában.

– Leányod, Dani öcsém, Sarlós Boldogasszony napján tizenhatodik évét tölti be.

– Igenis, Pista bátyám, még pedig délután három órakor.

– Maholnap fejkötő alá növi ki magát.

– Aligha nem.

– Sokan máris nagy leánynak tartják Dorát.

– Tapasztalhatod ezt, Pista bácsi, vendégeink szerelmes tekintetéből.

– Meglehet, hogy még a jövő nagybőjtön férjhez kell adnunk.

– Miért ne, Pista bácsi! ha az Isten ő szent felsége is úgy akarja.

– De attól tartok, hogy ha idejekorán nem ügyelünk, kevés hozománya lesz.

– Már arra biz’ én is gondoltam, Pista bátyám.