Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás

Tüzesen süt le a nyári nap sugára Az ég tetejéről a juhászbojtárra. Fölösleges dolog, sütnie oly nagyon, A juhásznak úgy is nagy melege vagyon.

Szerelem tüze ég fiatal szivében, Ugy legelteti a nyájt a faluvégen. Faluvégen nyája mig szerte legelész, Ő addig subáján a fűben heverész.

Tenger virág nyílik tarkán körülötte, De ő a virágra szemét nem vetette; Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak, Bámuló szemei oda tapadtanak.

De nem ám a patak csillámló habjára, Hanem a patakban egy szőke kis lyányra, A szőke kis lyánynak karcsu termetére, Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.

Kis leány szoknyája térdig föl van hajtva, Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’; Kilátszik a vizből két szép térdecskéje Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.

Mert a pázsit fölött heverésző juhász Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más? Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza, Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.

»Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!« Kukoricza Jancsi igy szólott hozzája: »Pillants ide, hiszen ezen a világon Csak te vagy én nekem minden mulatságom.

Vesd reám sugarát kökényszemeidnek, Gyere ki a vizből, hadd öleljelek meg; Gyere ki a partra csak egy pillanatra, Rá csókolom lelkem piros ajakadra.«

»Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék, Ha a mosással oly igen nem sietnék; Sietek, mert máskép velem roszul bánnak, Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.«

Ezeket mondotta szőke szép Iluska, S a ruhákat egyre nagy serényen mosta. De a juhászbojtár fölkel subájáról, Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:

»Gyere ki, galambom! gyere ki, gerliczém! A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én; Aztán a mostohád sincs itt a közelben, Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.«

Kicsalta a leányt édes beszédével, Átfogta derekát mind a két kezével, Megcsókolta száját nem egyszer, sem százszor, Ki mindeneket tud, az tudja csak, hányszor.

II.

Az idő akközben haladott sietve, A patak habjain piroslott az este. Dúlt-fúlt Iluskának gonosz mostohája: Hol marad, hol lehet oly soká leánya?

A rosz vén mostoha ekkép gondolkodott; Követték ezek a szók a gondolatot: (S nem mondhatni, hogy jó kedvvel ejtette ki), »Megnézem, mit csinál; ha henyél: jaj neki!«

Jaj neked, Iluska, szegény árva kis lyány! Hátad mögött van már a dühös boszorkány; Nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul, S ily módon riaszt föl szerelem álmábul:

»Becstelen teremtés! gyalázatos pára! Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára? Lopod a napot, és istentelenkedel… Nézze meg az ember… hogy tüstént vigyen el« –

»Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk? Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk. Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani, Hogy kihullanak még meglevő fogai.«

Reszkető kedvese védelmezésére Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője; Azután haragos szemmel fenyegetve Az elmondottakhoz e szavakat tette:

»Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát, Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát. Ugy is töri magát, dolgozik eleget, És még sem kap száraz kenyérnél egyebet.

Most eredj, Iluskám. Megvan még a nyelved, Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled. – S kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál, Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál.«

Kukoricza Jancsi fölkapta subáját, S sebes lépésekkel ment keresni nyáját, Nagy megszeppenéssel most vette csak észre, Hogy imitt-amott van egy-kettő belőle.

III.

A nap akkor már a földet érintette, Mikor Jancsi a nyájt félig összeszedte; Nem tudja, hol lehet annak másik fele: Tolvaj-e vagy farkas, a mi elment vele?

Akárhová lett az, csakhogy már oda van; Búsulás, keresés, minden haszontalan. Most hát mihez fogjon? neki szánva magát Haza felé hajtja a megmaradt falkát.

»Majd lesz neked, Jancsi… no hiszen lesz neked!« Szomorún kullogva gondolta ezeket, »Gazd’ uramnak ugy is rosz a csillagzatja, Hát még… de legyen meg isten akaratja.«

Ezt gondolta, többet nem is gondolhatott; Mert ekkor a nyájjal elérte a kaput. Kapu előtt állt az indulatos gazda, Szokás szerint a nyájt olvasni akarta.

»Soh’se olvassa biz azt kelmed gazd’ uram! Mi tagadás benne? igen nagy híja van; Szánom, bánom, de már nem tehetek róla.« Kukoricza Jancsi e szavakat szólta.

Gazdája meg ezt a feleletet adta, S megkapta bajszát, és egyet pödrött rajta: »Ne bolondozz, Jancsi, a tréfát nem értem; A míg jól van dolgod, föl ne gerjeszd mérgem.«

Kisült, hogy koránsem tréfaság a beszéd, Jancsi gazdájának majd elvette eszét; Jancsi gazdája bőg, mint a ki megbőszül: »Vasvillát! vasvillát!… hadd szúrjam keresztül.

Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való! Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!… Ezért tartottalak? ezért etettelek? Soha se kerüld ki a hóhérkötelet.

Elpusztulj előlem, többé ne lássalak!« Jancsi gazdájából így dőltek a szavak; Fölkapott hirtelen egy petrenczés rudat, A petrenczés ruddal Jancsi után szaladt.

Kukoricza Jancsi elfutott előle, De koránsem azért, mintha talán félne, Markos gyerek volt ő, husz legényen kitett, Noha nem érte meg még huszszor a telet.

Csak azért futott, mert világosan látta, Hogy méltán haragszik oly nagyon gazdája, S ha ütlegre kerül a dolog, azt verje? Ki félig apja volt, ki őt fölnevelte.

Futott, mig a szuszból gazdája kifogyott; Azután ballagott, megállt, meg ballagott Jobbra is, balra is s mind evvel mit akar? Nem tudta, mert nagy volt fejében a zavar.

IV.

Mikorra a patak vize tükörré lett, Melybe ezer csillag ragyogása nézett: Jancsi Iluskáék kertje alatt vala; Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda.

Megállt, elővette kedves furulyáját, Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját; A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokort, Tán a szánakozó csillagok könnye volt.

Iluska már alutt. A pitvar eleje Volt nyár idejében rendes fekvőhelye, Fekvőhelyéről a jól ismert nótára Fölkelt, lesietett Jancsi látására.

Jancsinak látása nem esett kedvére, Mert megijedt tőle, s ily szót csalt nyelvére: »Jancsi lelkem, mi lelt? mért vagy oly halovány, Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?«