A szegény kisgyermek panaszai

Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok. És nagyapám, a régi katona Hallgatja mosolyogva, boldogan, Sebforradástól lángol homloka S én, térde közt, hadarva szavalok, Hogy győznek mindenütt a magyarok.

Csak a szeme borul el néha kissé: Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek, Hogy vannak messze, különös világok S aranyba nyílnak a versaillesi kertek. Jaj, meg ne tudja és ne lássa őket, Ne lássa fényük és ne hallja hangjuk, A magyar szó a hét szilvafa alján Körötte most még mint tengermoraj zúg. Óvjátok édesen ez édes álmát, Mint álmát a szegény beteg gyereknek, Hogy meg ne tudja, élete nem élet, És meghalt már, bár alig született meg. Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden, Ha dalol és ha a távolba lát, Mert néma gyermek minden kismagyar S a Nagyvilág nem érti a szavát.

Azon az éjjel Az órák összevissza vertek. Azon az éjjel Holdfényben úsztak mind a kertek. Azon az éjjel Kocsik robogtak a kapunk alatt. Azon az éjjel Könnyben vergődtek a fülledt szavak. Azon az éjjel Égett szobánkba gyertya, lámpa. Azon az éjjel Féltünk a borzadó homályba. Azon az éjjel Arcunk ijedt volt s halavány. Azon az éjjel Halt meg szegény, ősz nagyapám.

Azon a reggel Csupa rokon jött, sirató nép. Azon a reggel Sürögtek az öreg mosónék. Azon a reggel Kendővel kötötték fel gyenge állát. Azon a reggel Búsan vezettek a feldúlt szobán át. Azon a reggel Rozsdás pénzt tettek kék szemére. Azon a reggel Riadtan bámultam feléje. Azon a reggel Csak hallgatott makacs ajakkal. Azon a reggel Olyan volt, mint egy néma angyal.

Pöttön legénykék. Picik és nagyok S e hatvan ember furcsa zavarában A sok között most én is egy vagyok. Ez más, mint otthon. Festékszag, padok, A fekete táblácska és a kréta, A spongya hideg, vizes illata, Az udvaron a szilfa vén árnyéka S a kapunál – az arcom nézi tán? – Egy idegen és merev tulipán.

Ez más, mint otthon. Bús komédia, Lélekzetvisszafojtva, félve nézem, Hatvan picike fej egyszerre int S egyszerre pislant százhúsz kis verébszem. Hatvan picike fürge szív dobog, Hatvan kis ember, mennyi sok gyerek. Amerre nézek, mint egy rengeteg, Kezek, kezek és újra csak kezek. Mint kócbabácskák a török bazárba Egy hűs terembe csendesen bezárva. Az orruk, a fülük, mint az enyém S a feje is olyan mindenkinek, Mi végre ez a sok fej, kéz, fül, orr, Sokszor csodálkozva kérdezem: minek?

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet E tintával írnék egy kisleánynak, Egy kisleánynak, akit szeretek. Krikszkrakszokat, japán betűket írnék S egy kacskaringós, kedves madarat. És akarok még sok másszínű tintát, Bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat. És kellene még sok száz és ezer És kellene még aztán millió: Tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke, Szemérmetes, szerelmes, rikító. És kellene szomorú-viola És téglabarna és kék is, de halvány, Akár a színes kapuablak árnya Augusztusi délkor a kapualján. És akarok még égő-pirosat, Vérszinűt, mint a mérges alkonyat. És akkor írnék, mindig-mindig írnék, Kékkel hugomnak, anyának arannyal; Arany-imát írnék az én anyámnak, Arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal. És el nem unnám, egyre-egyre írnék Egy vén toronyba szünes-szüntelen, Oly boldog lennék Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

Ti, akik zárt ajtók előtt szepegtek, Kis társaim, az éji hidegen. Játékaim nem adom oda nektek, Mert véretek makrancos-idegen. Garabonciások, kis ördögök, A hajatok lóg, zöld a körmötök, Ordíttok és ha ajtónkat kitárnám, Az üvegalmárjomnak rontanátok, Zengetnétek tütülő harsonátok És szánkáznátok szőnyegünk virágján.

De azt akarom, tisztán és fehéren, Legyetek vígak és bársonyba-járók. A kezetekben egy nagy arany-érem, S hódítsátok meg az egész világot. Tinektek is legyen, ami enyém, Arany-rétes, habos, krémes, lepény. És menjetek tovább, kis szöszke hajjal, Kék nyakkendővel menjetek tova. Legyen tiétek az alkony, a hajnal, A kincs, a gyémánt, a vizit-szoba. Legyen minden cukrászda a tiétek, A méz, a bonbon és a karamell. És szoptasson ez a kegyetlen élet, Mint egy szelíd és lanyha anya-mell.

Ó, hányszor látlak mégis bennetek, Bús testvérkéim, rongyos gyermekek. Deres kertekben, ablakom alatt Ott lázadoztok ti ijesztve, némán, Kékzubbonyos pici-pici csapat, A hóba, ködbe, fenyvesek árnyékán, A pici kőműves, mily csatakos, Milyen fakó a pöttön lakatos, Az ács fia, mint Jézus, néma csendben, A kis kovács pőrölyt emel ijedten, Sír a bognár, az asztalos fia, Egész, egész gyermek-ármádia.

Apámat hívnám, de ő alszik mélyen, A messzeség zenél a messze éjen. És nézem őket és siratom őket Az éjjeli, makrancos zendülőket. Harcolok csenddel és meleg szobával, Nyitott szemmel velük szövetkezem. És ablakon és véren, sorson által Őnekik nyujtom úri kis kezem.

Este, este… Árnyak ingnak És bezárjuk ajtainkat, Figyelünk a kósza neszre. Egy vonatfütty messze-messze. És a csend jő. Alszik a homályos éjbe Künn a csengő. A divány elbújik félve, Szundít a karosszék. Álmos a poros kép. Alszanak a csengetyűk. Alszanak már mindenütt. A játékok, a karikahajtók, A szegény tükör is hallgatag lóg. Ó a néma csengetyűk. Az óránk is félve üt. Alszik a cicánk s a vén szelindek, Fel ne keltsük – piszt – e sok-sok alvót. Alszanak a régi réz-kilincsek S alszanak a fáradt, barna ajtók.

Mikor az este csendesen leszáll Bús lesz a kertünk, mint a temető. Szomorkodik a vén jegenye-szál S a hold ezüst lepelbe leng elő.

Sápadva bolygom át a régi kertet, A vén akácok látnak s megijednek.

A kisgyerek lesunyja a fejét. És fél az éj. És reszket a setét.

A kis mécs. Az este bús cselédje. Álmosan virraszt az asztalon. S az olajfoltos ernyőre nézve Sercegését búsan hallgatom. A szobánk kis napja. Álom. Az arany olaj az árnyon És a fény folyó arany Szerteömlő, szótalan. És a fülke csodapalota. Távol árnyak lengenek tova. Csendesen vetik az ágyat És a párna Barna árnya A fehér ajtóra bágyad. Félszeg árnyék-figurák. Mind kevélyek és furák. Egyik a felhőkbe nyargal, Másik hadonáz a karddal És a párnát egyre rakjuk, Ferdűl, fordúl az alakjuk, Mit a szorgos fény kimintáz. Panoráma, esti szinház. Hordjuk a fehér petrencét S nő a vánkos furcsa tornya A kis ajtón – messze emlék – Hullámozva, ringatózva. Égig ér már A kevély vár: Száz alak omol le s újra felkel. És mi szívdobogva nézzük, Félve sandítunk feléjük Az éjben rubinpiros fülekkel.

Mi ez, mi ez? Szűz Mária, Mi ez, mi ez? Isten fia. Védd meg szegény kisgyermeked. Alázatos szivem remeg. Fehérlő orgonák közt jártam, És egy leány a mély homályban Haragoszöld lombok között Vetkőzködött, öltözködött. Olyan volt, mint egy kis cukorbaba. Fehér hátára hullt sötét haja. Cikáztak az aranyoszöld legyek A fekete földön s ő nevetett.

Hogy nevetett. Mondd, mit akarhat tőlem Ő, Miért fél így a remegő Bús kisgyerek? Azóta folyton erre gondolok csak, A tárgyak álmosan forognak, Jaj, jaj nincs semmi szó, Lélegzetállító Gyönyör Gyötör. Kiszárad tikkadt ajakam És sírok, szégyelem magam És lángvörös a bús világ, Az arcom ég pirulva forrón És délután vérzik az orrom, Látok ezer tűzpántlikát. És látom Őt – oly szenvedő és halvány – A padlásunk derengő rejtekén, A zöldszínű homályon, sárga szalmán És minden este korán fekszem én És bárhova megyek, mindig felém jön, A zongoraszobában, az ebédlőn És lihegek és ég szemem S álmatlanul dadogok Néki, Néki És a szemem a szoknyáját letépi És látom Őt, Őt meztelen.

Én Istenem. Nézd kis karom milyen sovány. Milyen zavaros a szobám. Mi lesz velem?

Én félek. Az élettől és sötéttől, Mely mindenütt kegyetlenül elér, Ha száll a nap Az ablakom alatt Hullámozik az ismeretlen éj, A végtelen és ismeretlen éj. Egy tenger – vészesen és feketén – Csendes sírásom benne elmerűl, Mint holt madár a tenger fenekén, A kisgyerek magába sír szegény.

Sírok, sírok, mindig csak egyedül És senki meg nem értett még soha. Oly ismeretlen ez a Nagyvilág S olyan borzasztó a sötét szoba. Lábujjhegyen kell járni a világban. Az éjszakában annyi a vonat, Mely összerág és széttöri gerincem S vígan megőrli fájó csontomat. Az éjszakában annyi rém, kísértés. Golyó, kötél, bitófa, kard remeg S hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel Leskelnek rám a gonosz emberek, Kik vascipőben jönnek egyszer értem, Bőszült ököllel döngetik az ajtóm, Ecetet adnak, hogyha inni kérek S felráznak, ha alélt fejem lehajtom. Minden bokorban leskelődik egy-egy, Nincs menekűlni egy picinyke rés. Ó jaj nekem, oly fürgék a gonoszak S oly sok a halál s a temetés.

Zörgő szekéren az idegen ember Tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel S szegény anyám az ablakunkra rogyva Bámul utánam könnyes, kék szemével.

Ódon, ónémet, cifra óra Áll a szekrényünk tetején, Szálló korok bús bámulója Közönyösen tekint felém. Aranycirádás pici tükrén Még mosolyog a rég letünt fény, De már nem úgy, mint hajdanán. Mert ő ütötte el az éjfélt, Mikor meghalt a szépanyám, Fehér, mosolygó szépanyám.

Már nem vakít ragyogva többet A sápadt Altwien-porcelán, Parókás, farsangos időknek Parfümjét leheli reám. Nehéz, tömjénes, cukros illat, A lelkemig fáj, szívemig hat S a multat visszaálmodom, Hogy ez aranyló óra mellett Az apám játszott egykoron, Apám nevetgélt egykoron.

Ha künn az alkony álmokat hív, Cseng-bong a titkos, méla hang És babonásan átmorajlik A dallamos üveg-harang. A zúgó érc-gyűrűn fölébred Valami szunnyadó kísértet S szellem-szaván dalol, dalol, Minthogyha egy halk, bánatos hang Beszélne a sírok alól, Felelne a sírok alól.

A régi óra egyre jár csak, Mint egy tipegő nénike, Köröttem árnyak, éji árnyak, Szemem könny és köd lepi be, Mert félve sejtem, érzem, érzem, Hogy elsápadnak majd egy éjen Az apró arany-angyalok S ez óra veri el az éjfélt, Ha majd egy éjjel meghalok, Ha egyszer én is meghalok.

Lánc, lánc, eszterlánc, Eszterlánci cérna, Kisleányok bús körében Kergetőzöm én ma. Nincs semmi aranyom, Jobbra-balra löknek, Körbe-körbe, egyre körbe, Láncán kis kezöknek. Merre menjek, szóljatok? Hátra, vagy előre. Az erdőben megbotoltam Egy nagy, csúnya kőbe. Voltam én is jó fiu, Istenem, de régen. Csigabigát én is hivtam Künn a régi réten. Verset mondtam én is ám Gilicemadárra, Magyar gyerek gyógyitotta, Török gyerek vágta. Jártam az erdőben is Csillagot keresve, Aranykapun én is bújtam És aludtam este. Nézzetek rám, húgaim, Éjjel most nem alszom. Bámulom a holdvilágot, Véres már az arcom. Nézzetek rám, lelkeim, A cipőm levásott. Körmeimmel, kárörömmel Csúnya gödröt ások. Szánjatok meg, szíveim, Rongyos a kabátom, Szédül a lánc, szédül a tánc, Már utam se látom. Szeretem a láncot én, De úgy fáj e sok lánc, Szeretem a táncot is én, Csakhogy ez pokoltánc, Engedjetek innen el, Hagyjatok magamra. Este szépen süt a lámpám, Este jó a kamra. Hagyjatok szaladni még, Tündérekbe hinni. Fehér csészéből szelíden Fehér tejet inni.