Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet)

Franklin-Társulat nyomdája.

GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF.

1725–1801.

Az az avúltas munka, melyet e kötet első felében vesz az olvasó, egy történetileg fontos korszakban, száz-száztíz évvel ezelőtt, legkapósabb olvasmánya volt a magyar közönségnek s az akkori magyar irodalomnak legnagyobb hatású terméke.

Szerzője 1787-től fogva kezdte magára vonni a figyelmet az akkoriban megifjúlt magyar irodalom mozgalmai közt és csakhamar, már 1790-ben, épen ezzel a munkával az annyira kedvelt Dugonics mellé emelkedett népszerűségben. Uj író volt, de nem fiatal iró, mint voltak a mozgalmak kezdői, előbb a bécsi testőrök, vagy a szerzetesek, vagy Kazinczy és Péczeli, később pedig Kármán, hanem már öreg úr, mint Ráday és Orczy. Élte javát a táborban töltötte s miután verekedett poroszszal, francziával, spanyollal, sebet kapott, hadi fogságot szenvedett. Hadik sarczoló serege élén megtapodta Berlin utczáit, – negyven évi katonáskodás után nyugalomba vonúlva, élte alkonyán időtöltésül kezdte írni könyveit. De épen olyan derék író lett, mint jeles katona volt, sőt épen írói munkássága tette nevét maradandóbbá. Az 1790-es éveknek ő volt a legolvasottabb írója s e kor nemzeti felbuzdulásának leghathatósabb költői tolmácsa. Sőt nemcsak korának írt: irodalmi hagyatékának nagy része irodalmi tőke lett, melyből később is kölcsönöztek íróink.

Gróf Gvadányi József, a Falusi Nótárius és a Rontó Pál költője, «magyar lovas generális» még 1725-ben született, október 16-án, a borsodmegyei Rudabányán. Családja fiágon nem tartozott az ősi magyar nemzetségek közé s a magyarosan írt vezetéknév valójában olasz szó, egy toscanai főnemes család neve: Guadagni; – néha még a költő is írta így a nevét. A család fészke Arezzoban volt, Petrarca szülővárosában. Tagjai részint olasz földön: Arezzoban, Firenzében, Rómában, részint Spanyol- és Francziaországban, Ausztriában és Magyarországon a XVI. századtól kezdve a XIX-ikig nevezetes állásokra emelkedtek mint politikusok, papok és katonák. A magyar ág egyenesen katonacsalád volt. Sándor őrgróf (Marchio Alexander de Guadagnis) költőnk dédapja III. Ferdinánd idejében, állítólag 1648-ban jött ki Olaszországból mint generális, Sándor nevű egyetlen fiával együtt s a magyarországi hadjáratokban keresett babérokat és szerencsét; de már ennek az atyja is, szintén Sándor, szárnyra kelt volt a kis Toscanából és a spanyol király seregében vitézkedett, míg Flandriában a csatatéren halálát nem lelte. Hasonló sors érte Sándor őrgrófot Magyarországon; elesett a Montecuccoli alatt vívott győzelmes szentgotthárdi csatában. De családja gyökeret vert az ős vérével öntözött talajban. Sándor fia, ki szintén ott volt az ütközetben, életben maradt, I. Lipót király a borsodmegyei Szendrő-vár kapitányává tette, mely vár akkor a török hódoltság közelében és a kurucz mozgalmak idején elég fontos véghely volt; Sándor nem is hagyta el többé Magyarországot, hanem megalapította a magyar gróf Gvadányi-családot s nemzetségének új fényt és összeköttetéseket szerzett. 1684-ben nőűl vette az ős Forgách-család egy sarját, néhai gróf Forgách Ádám országbírónak Dorottya nevű leányát, a kivel a rudabányai jószágot kapta hozományúl; 1686. máj. 14-én Szobjeszki János lengyel királytól, a ki harmadfél évvel azelőtt, bécsi győzelme után hazatérőben nyolcz napig élvezte fiával és vezérkarával együtt a várkapitány dús vendégszeretetét, lengyel grófságot nyert és családi czímeréhez a lengyel sast. Majd az 1687-iki országgyűléstől kérte és az 1688. márcz. 26-án kiállított diplomával megnyerte a magyar indigenátust és mint honfiúsított gróf letette a nádor és a kanczellár kezébe a hűségesküt a koronás király és a magyar nemzet iránt. A család ez újra megalapítójának három fia volt, mind a három hadi pályára ment; a két idősebb férfiivadék nélkül halt el, a legfiatalabb, János mint vasaskapitány kilépett a hadseregből, nőül vette Nyitramegyéből b. Pongrácz Esztert s Borsodmegyében Rudabányán lakott, míg 45 éves korában el nem halt. Tizenegy gyermeke közűl négy maradt életben, köztük a legidősebb volt József, a költő. – A magyar Gvadányi-család tehát mindössze 41 évvel keletkezett a költő születése előtt, a magyar nemességnek csak 37 év óta volt tagja; és az első Gvadányiak, kik vérség és jog szerint magyarokúl születtek, csak a költő atyja és nagybátyjai voltak.

Meglepő, szinte csodálatos jelenség ez előzmények után a költő Gvadányi telivér magyarsága és rajongó fajszeretete. Egy nemrég még nemzetközi családnak, egy jövevény-családnak a sarja, császári haditisztek ivadéka, maga is ifjúkorától kezdve haditiszt, honnan örökli és honnan gyűjti össze magában ama nemzetietlen korszakban, III. Károly, Mária Terézia és II. József alatt a magyar természetnek azt az elpusztíthatatlan teljességét, a magyar léleknek és nyelvnek azt az ismeretét és szeretetét, világlátott ember létére a magyar faj ősi vonásainak oly rajongó becsülését, hogy aztán ő lesz egy évtizeden át a nemzeti visszahatás leghathatósabb szavú költője? – Pedig ismerte családja hagyományait és származását, tartotta a rokonságot is az olasz Guadagniakkal; egyikökkel pedig, János Antallal, a ki egyszerű karmelita barátból biborossá, sőt a pápa vicáriusává emelkedett, mint idősebb rokonnal mindaddig levelezett, míg a biboros 1758-ban meg nem halt. Szintén a flórenczi ágnak egy sarjával, Ascanio de Guadagnival, ki a XVIII. század derekán a császári seregben szolgált, de nem volt magyar indigena, ezredes, később tábornok lett s mint nyugalmazott tábornagy halt meg Innsbruckban, – a költő személyesen is érintkezett, sőt egy időben az ezredében is szolgált. S mint az olasz rokonság tudata, épen annyira ismeretesek voltak előtte családjának katona-tradicziói. Montecuccolit, dédapja és nagyapja fővezérét, a kit a magyarok nem igen szerettek, olyan éloge-ban ünnepeli legtudósabb hadvezérül, melynek hangjában szinte több melegséget érzünk a katonai szaktekintély tiszteleténél, úgyszólván személyes érdekeltséget. S nemcsak maga lép a katonaősök nyomába, hanem fiát, az utolsó Gvadányit is e pályára adja.

Valóban, ha Gvadányi a XVIII. századnak egyik legmagyarabb embere volt, katona és mágnás létére, a mikor majd egész arisztokracziánk elnémetesedett, ennek a ténynek csak olyan okai lehetnek, a melyek ellensúlyozták, sőt magukkal összhangba olvasztották az idegen katonai hagyományokat.

A legelső és legtermészetesebb ellensúlyozó hatás volt a családnak anyai ágon magyar származása. Ezúton a Gvadányi-családba mindjárt a Forgáchok révén a legnemzetibb magyar hagyományok kerültek s ezek hatását támogatta az egész hazai környezet. A Gvadányi-család már az első ivadékon megmagyarosodott, mikor még főnemességünkben nem lanyhúlt el a nemzeti tudat. Maga a szendrei főkapitány, I. Lipót hű kamarása, nem helyezkedett ellentétbe magyar sógorságának szellemével, inkább simúlt hozzá. Az 1687-iki országgyűlés egész sereg idegent honfiúsított ugyan, köztük sok kalandort, vagy a bécsi udvar eszközeit, mely biztosítni akarta főnemességünkben hatalmi túlsúlyát; de Guadagni Sándor szemmelláthatólag nem tartozott a kalandor betelepülők, vagy a nemzet ellenségei közé: ő magyar nőt vett feleségül már azelőtt s nem királyi birtokadományozás által lett földesúr, mint sok más inidgena, hanem házasság által; a magyar nemesség sorába felvételét a feleségével nyert jószágok és birtokjogok alapján kérte. Helyzete más volt, mint a királyi kegyelemből magyar uraságokká lett indigénáké; rá nézve a magyar nemesség értékesebb és erkölcsibb kapcsolat lett volna még akkor is, ha csak utódaira való tekintettel kérte volna, mert éreznie kellett, hogy családjának csak a magyar nemesség kebelében van létalapja. De személyes érzelmei szerint is beleolvadt a magyar nemességbe. Midőn honfiúsítási kérelmének támogatását kérte Borsod vármegyétől, kijelentette, hogy e nemes ország hűséges és örökös szolgálatára őszinte becsülettel el kivánja magát kötelezni. A honfiusító oklevél pedig az uralkodó és az ausztriai ház iránti hűsége és érdemei mellett kiemeli «e mi magyar királyságunk és a magyar nemzet iránti valamely különös vonzalmát.» – Az anyai ősök és rokonság magyar szellemére nézve mi sem jellemzőbb annál a ténynél, hogy noha Guadagni Sándor 1700-ban történt haláláig föltétlen híve volt Lipót királynak, özvegye, Forgách Dorottya a nemsokára kiütött Rákóczy-szabadságharcz idején a fejedelem pártjához szított s Rudabánya termékeit a szövetségesek rendelkezésére bocsátotta; testvéröcscse pedig, vagyis Guadagni Sándor sógora, Forgách Simon, a politikai és katonai író, a ki a bécsi császári udvarnál nőtt fel mint I. József gyermekkori barátja, előbb ugyan császári tábornok volt, de 1704-től fogva kurucz generális, majd tábornagy lett, egyike Rákóczy leghíresebb vezéreinek s a németek legszenvedélyesebb gyűlölőinek. Sőt Guadagni Sándornak a legidősebb fia is, tehát az első Gvadányi, a ki magyarnak született, kurucznak csapott fel s Rákóczy Ferencz seregében 1710-ben alezredessé lett, míg aztán később valami ok miatt a császáriakhoz pártolt át. Ez nagybátyja volt a költőnek. Szóval a család már a költőt megelőzött nemzedékben át volt hatva a magyar vérrel együtt a nemzeti szellem és közösség érzetétől, sőt a nemzeti érzések collisióin is átment.

A magyar öntudat és érzés e bőségéből még a szatmári békét követő korba is, mikor költőnk született és nevelkedett, átöröklődhetett annyi, a mennyi elég volt arra, hogy Gvadányi ne csak jogi alapon, mint a magyar nemesség tagja, hanem fajszeretetből is becsülje nemzeti mivoltunkat, hagyományainkat és nyelvünket.

S ez a nemzeti lélek nemcsak öröklődött nála, hanem nevelkedése és életviszonyai közt fejlődött és erősödött is, s még a nemzetietlen korban is talált oly elemeket, melyekből táplálkozhatott.

Gyermekévei Rudabányán teltek, e magyar lakosságú községben. A szülei ház vagyon és életmód tekintetében közelebb állt a jobbmódú középnemességhez, mint a latifundiumos mágnásokhoz, s a fiú nem volt a kastély udvarára szoritva és a külső világtól elzárva. Zsenge gyermekségétől fogva megtelt lelke a magyar népélet képeivel. Mikor a gymnasiumi folyamra került a sor, tíz éves korában nyilvános iskolába küldték Egerbe, a palócz-magyarság e fővárosába, a jezsuitákhoz, az akkori előkelők szokása szerint valószinűleg valami mentorral. A jezsuita-intézetekben dívott versenyrendszer nagyban fejlesztette tehetségeit, s az eszes fiú minden osztályban első tanuló volt. Megtanúlt jól latinul, szerette a poétákat s megtanulta a verselést is annyira, hogy a mint írja, három óra alatt száz distichont is tudott munkálni. A mellett ép oly csintalan és játékos deák volt, mint a többi, pajkosságaiért nem egyszer kapott virgácsot vagy térdepelt; különös kedvvel azonban katonásdit játszott ekkor is, mint kis deák is katonákat verbuvált és a töröknek képzelt bodzát vagdalta velök együtt. Hogy pedig minő nyilt szemmel figyelte meg a népélet jelenségeit, arról öreg korából is tanuskodnak egri emlékei. Vidám lelkű, friss vérű fiú volt és ritka fogékonysággal volt megáldva minden érdekes benyomás iránt. A népélet sajátosságait nemcsak észrevette, hanem valósággal élvezte s mint felsőbb körökhöz tartozó, bizonyos humorral tekintette, a melyben azonban sok volt a gyönyörködés. A gymnasium ötéves folyamát a legszebb sikerrel elvégezvén, Nagyszombatba vitte anyja az egyetemre. Atyja már időközben meghalt. A philosophián is megtartotta elsőségét szorgalmával és eszével. Nagy hatással volt itt reá Prileszky, a neves jezsuita tanár és író, s különös kedvvel tanulta a bölcsészetet, míg a theologia iránt nem érzett erősebb hajlamot. Vallásos ember volt, de a dogmatikát nem kedvelte s a vallási könyvek közül csak a bibliát és Kempis Tamás művét szerette olvasni. A három éves egyetemi tanfolyam elvégzése után 172 tanítvány közül elsőül emelték baccalaureussá.