Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (2. kötet) Aráb rege

– Ah! hát te hozád ez embert a leányok kertjébe, hogy elragadja királynéjokat?

– Én bizonyosan nem adtam neki azt a tanácsot – mond Akisza – de légy nyugodt Szatti! mert ez nem közönséges ember, ez a világ legnagyobb hőse. Ő málik s a málikok fia, és te mint neje, inkább fogsz tiszteltetni s becsültetni, miként valál mint szultánnő.

Szaif, ekkor kérte barátnéját, hogy vezesse vissza várába, hol kevéssel azután nőűl vette Maniatanufuszt, s több hetet szentelt ott új szerelmének, midőn egy estve Akiszával társalogva, mondá neki:

– Tudod-é, hogy én most szinte félek visszatérni honomba, s hogy lelkiösméretem szemrehányásokat tesz, hogyha arra gondolok, hogy ott szerencsétlenség érhette barátaimat, családomat, kikhez indulánk akkor, midőn szerencsétlen sorsom azon kertbe vezetett s én, kit soha egy nő sem tudott Shámától eltántoritani, most egy nő, ki engem nem szeret, csak erőszaknak engedve jött hozzám – oly szenvedélyes szerelemre gerjesztett, melyet legyőzni, szivemből kitépni nem tudok! Istenem, miért van, hogy a legerősebb embernek is megvannak gyenge oldalai?

– Mivel te félsz honodba visszatérni, mielőtt tudnád, hogy ott mi történik, – én elmegyek még egyszer hirt hozni s jogos is, hogy magamat ezen kis fáradsággal büntessem, mert az az én hibám, hogy te Maniatanufuszt megismerted, mert igen jól elhagyhatám vala, hogy neked azon szép kertről beszéljek.

S más nap Akisza elment az arábok városába s nehány óra mulva megtért, mondván:

Já, Szaif! neked rögtön el kell indulnod, mert anyád még mindig a Barnokh által ráküldött csapások alatt szenvedvén, szultán Szaif Rádhoz folyamodott segélyért s ez egy hatalmas, birodalma minden részeiből összeszedett hadsereggel indult barátaid ellen, s azért neked Sháma atyja és Szádun Eszendcse segélyére kell sietned, kik hősies védelemre készülnek.

– Menjünk rögtön Akisza! én kész vagyok.

S Akisza alig vevén nehány percznyi nyugalmat, elszállt Szaiffal és új nejével az arábok országa felé.

Az idő nagyon kedvezőtlen volt s gyakran le kellett szállniok a földre, s így ez az út nyolcz napig tartott s Akisza ekkor mondá Szaifnak:

– Nem tudok veletek tovább maradni, te ismered Szolimán látnoknak tett igéretemet, hogy ugyanazon személynek egy huzamban nyolcz napnál tovább nem szolgálok; de te már közel vagy honodhoz, egy tengerpartra teszlek le, honnan a mindennap elvitorlázó számos hajók egyike tégedet elszállitand hazáig.

Akisza letevé őket egy igen szép sziget partjára s búcsut vevén tőlök és megigérvén, hogy hamar meg fogja látogatni, eltávozott.

Szaif és neje több napokig maradt a szigeten a nélkül, hogy egy hajó is érintette volna azt a partot. Szaif nyugtalanságában egy magas hegyre mászott, honnan messze el lehetett látni a tengeren, s csakhamar több hajót pillantott meg, melyek azon sziget közelében horgonyoztak, kedvező szélre várván; estvére pedig az idő kedvező fordulatot vevén, a hajók mind elindultak, – egy közülök észrevevén Szaif jeleit, csolnakát utánok küldé.

A partra szállott tengerészek elbeszélék, hogy ők egy oly szigeten vannak, hol többnyire minden hajó meg szokott állani, vízkészletét megújitandó; azonban nehány nap óta oly rosz idők voltak, hogy a hajók veszély nélkül nem közelithettek a szigethez. Ezt elbeszélvén, megtölték hordóikat, tömlőiket egy oda közel felbuzgó forrásból s Szaifot is magukkal vitték.

Mihelyt ő a hajóra lépett, bémutatták a főnöknek, s mily kellemes volt meglepetése, midőn Abuttai málikra ismert, kit több hónapokkal azelőtt elhagyott. A két jó barát örömmel látta viszont egymást; egymás karjaiba borultak s aztán Szaif kérdé Abuttaitól:

– Hogyan van, málik! hogy te egy év óta vagy tengeren, egy oly rövid út megtételére, melynek legfölebb egy hónapig kell vala tartania?

– Já, Szaif! – mond a málik – azon nap óta, hogy te minket elhagytál, útat tévesztettünk; de én látom, hogy a hatalmas Isten veled van s most minket a jó útba visszavezetend.

Szaif ekkor elbeszélé a Kigyószigeten és Khinában viselt kalandjait; s minden szerencsés befolyás daczára, útjok egy egész hónapig tartott, – 30-dik napon földet pillantottak meg, s Szaif megismeré, hogy az az ő szülővárosa közelében levő Jamáni partvidék, – elhagyták hajójokat. S mig ők az arábok városa felé haladnak, mi elmondjuk, hogy mi történt Kamaria utolsó árulása után az arábok és habesh-ek között.

Akisza elbeszélése után tudjuk már, hogy Szaif Rád vezéreinek börtönbőli kiszabaditása után Kamaria újra Barnokh üldözése alá esvén, a nagy szultán Szaif Rád segélyéhez folyamodott. Ez, ki boszut esküdött volt Szaif, Sháma, málik Efrah és Szádun ellen, inkább e boszu, mint Kamaria iránt jó indulattól ingereltetve, összegyüjté vezéri tanácsát, rendeletet adott, hogy egy oly hatalmas hadsereg öszpontosittassék, mely sikerrel működhessék a szultánné hatalmát bitorló szövetségesek ellen. Szkárdion felállván, eként szólott:

– Já, málik Azamán! én és testvérem Barnokh-Assahirral megmérközendünk; mert a tudományt, mely által ő hat, mi is ismerjük; de egy hőst kell találnunk, a ki Szádunnal – ki egyike a föld legnagyobb hőseinek – szembeállithassunk. A mi hadsergünk harczosai közül egy sem mérközhetik meg.

A tanácsnokok ekkor elésorolták Habesh és Zudán minden hirneves hőseit s főképpen hármat neveztek, a kik legyőzhetleneknek tartattak. S ezek voltak: Szábik-Ásszálásh, Dementhur-Álvahish, ki mindig két oroszlántól kisérve jelenik meg a küzdtéren, és végre Majmun, a rabló főnök, ki meghódithatlan s egész Habesh rettegte haramia; a málikok, sőt maga a nagy szultán is, gyakran küldöttek ellene erős hadcsapatokat; de azokat mindannyiszor megsemmisitvén, kénytelenek voltak engedni, hogy rablásait nyugodtan gyakorolja.

– Hát el kellene küldenünk e három hős után – mond a málik.

– A két elsőnek megszerzése könnyü – mond Szkárdion – de Majmunra nézve bajosabb az eljárás; felségednek egy biztositó levele igényeltetnék arra, melyben neki tökéletes bűnbocsánat lenne igérve s vezéri czím, ha a vállalatban szerencsés leend.

– Valójában, vezér! – mond a málik – ezen megbizásra náladnál alkalmasabb egyént alig találhatnék; azért téged bizlak meg levelem elvitelével ezen vad haramiához, s hogy tarts neki egy ékes rábeszélő szónoklatot, melyben náladnál senki sem jártasabb.

Szkárdion jószívvel mellőzte volna ezt a veszedelmes követséget; de a nagy málik kimondá s el kellett mennie.

Szkárdion el is ment több fegyveresek kiséretében s kereste Majmunt a hegyekben és a pusztákon; végre értesülvén, hogy a harambasa egy erdőben van, egyedül – Szkárdion leszállott lováról s kiséretét elhagyva, gyalog ment a kijelölt erdőbe; – egy negyed óráig haladott ilyetenképpen, midőn megpillantá az egy hegymagaslaton ülő Majmunt. Ez azonnal fölkelt s szembe jött vele, s midőn nehány lépésnyi távolra ért, dörgő hangján mondá:

– Most megállj! ki vagy? s miért jössz?

– Egy levelet hozok neked – mondá Szkárdion – a nagy szultán Szaif Rádtól!

Majmun ekkor közelebb inté a vezért s átvette a levelet.

– S mit mondasz? – kérdé Szkárdion – minő feleletet vigyek uramnak?

– Urad – mond a harambasa, miután a levelet elolvasá – igéri, hogy vezérének nevezend s leányát nekem adja nőűl, ha nekem sikerülend egy személyt, kit Szádun Eszendcsének hivnak, legyőzni; valójában a jutalom ily csekély munkáért igen nagy, mert bár sokat hallottam ez emberről beszélni, még sem tartottam érdemesnek arra, hogy vele megmérközzem. Azonban követni foglak, hogy uradnak örömet szerezzek, s azon reményben, hogy ennél valamely méltóbb küzdtárgyat is fog nekem juttatni.

A vezér, örülve, hogy küldetésében ily könnyen boldogult, elindult Majmunnal s négy napi útazás után médina Adurba megérkezve, bémutatá őt a szultánnak.

Ez látva a hatalmas termetü harambasát, örömmosolylyal kérdezé, hogy hiszi-é, miszerint Szádun Eszendcsét legyőzheti?

– Já, málik Azamán! – felel ez – ha tudnám, hogy van a világon ember, a ki velem a küzdtéren megállhasson, én azon perczben elhagynám ezt a világot.

Ez a túlbizottság tetszett a máliknak, megengedte, hogy jelenlétében leüljön, értékdús ruhákat küldött neki ajándékba, s parancsot adott a hadmenet gyors elrendezésére. Majmun, Szabik-Asszalásh és Démentur Alvahish vezető hadvezérekké neveztettek ki; nem sokára a sátrak és az élelmi készletek kiköltöztettek a városból s a sergek elindittattak az arábok városa felé. Az út első szakában egy csapat nagy termetü embert vettek észre a levegőben, kik orsószerüleg forogva magok körül, haladtak médina Adur irányába. A katonák ijedten néztek reájok, midőn a különös útazók lekiáltának hozzájok:

– Ne féljetek, mi is emberek vagyunk, mint ti s egy foglyot keresünk, kit a mi főnökünk Barnokh-Assahir elragadott tőlünk; már régóta keressük ezt az embert s nekünk azt mondák, hogy városotokban legjobban útba fognak igazitani.

A vezérek hallván e szavakat, örömmel felelék:

– Mi magunk is éppen ez ember- s Barnokh ellen megyünk; csatlakozzatok hát hozzánk s nyujtsatok segédkezet azon egy czélu hadmenetünkben.

Ezek pedig a szahirok vagy tűzimádók voltak, kiknek kezeiből Szaif Züliázán menekült Barnokh-kal leszállván megközelithetlen hegyekről, s így rögtön csatlakoztak Szaif Rád csapatjaihoz s velök együtt nyomultak az arábok városa ellen.

Most térjünk át málik Efráh-hoz, a ki értesülvén az ellene tett hadi készületekről, erélyesen készült a védelemre; már sergei fel voltak állitva a város előtt, midőn egy reggel a láthatárt elfedő nagy porfelleget pillantának meg; a szellő egy lendülete elháritá ezen vastag porfüggönyt s egy végtelen mozgó erdeje tünt fel a lándzsáknak, s a tenger fövényeként megszámlálhatatlan és a nap sugaraiban ragyogó sokasága a sisakok- és paizsoknak.