Uzoni Margit: Regény fiatal leányok számára

ELSŐ FEJEZET. Margit levele az íróhoz.

Uram! Egy „vén leány“ küldi önnek ezt a könyvet. Növendék leány voltam, mikor az első szót leírtam e könyvbe, vén leány vagyok most, hogy könyvem utolsó oldalára írom: vége. Igen, vége. A könyv betelt s annak, mit életemből regénynek, vagy legalább regénybe illőnek nevezhetek, folytatása nincs. Érzem, hogy, bár nem vagyok még harminc éves, vége az ifjuságnak, örökre vége. Az én ifjuságomnak, melynek egén többször borongott gyászfekete felleg, mint ahányszor verőfény mosolygott, s mely mégis csak ifjuság volt. Ábrándokkal, reményekkel teljes, bohó ifjuság, melyet álmatlan éjszakákon visszasír a szívem… Bolond szív, sírhatsz, az aranyos, szép ifjukor elmult, elenyészett, nem maradt egyéb belőle e könyvnél. Az én leghívebb barátomnál, kivel közöltem örömet, bánatot, félve rejtegetett ábrándokat; aki becsületesen megőrizte szívemnek titkait s akit – – ah, nincs erőm arra, hogy tűzbe dobjam őt! A hosszu téli estéken hányszor ültem órákhosszat a kandalló előtt, kezemben e könyvvel s lelkemben nagy elhatározással: tűzbe dobom, tűzbe, nehogy valaki más kezébe kerüljön; oly valaki kezébe, aki nem érti meg egy leányszív vergődését, semmiségeken való ujjongását s ugyancsak semmiségeken való kétségbeesését, s szánakozva mosolyog rajtam vagy éppen kinevet! Meg-megkisértettek a lobogó lángok: dobd közénk, ne habozz! Ime, láthatja, uram, a kisértésnek ellent állottam. Az ön kezébe teszem le könyvemet. Olvassa el s ha van benne a nyilvánosság elé bocsátásra érdemes, a fiatal leányok lelkét, szívét nemesen termékenyítő, ne engedje nyomtalan elenyészni életemből a hasznosat, a példaadót. Öntse irodalmi formába az én dadogásomat. Nem hiúság, nem szereplési vágy vezérel, hisz a név, melyet levelem alá írok, nem az én nevem, csupán a keresztnév az enyém. Majd talán, az élet alkonyán, a véletlen összehoz önnel s alkalmam lesz egy gyönge, de meleg kézszorítással megköszönnöm, hogy nemcsak végigolvasta az én dadogásomat, de méltónak is találta arra, hogy megtermékenyítse a magyar leányok szívét, amiként cselekedte ezt egykor Szentpáli Katalin tanulságos életének megírásával.

Igaz híve: Uzoni Margit.

MÁSODIK FEJEZET. Az író az olvasónak.

Uzoni Margit könyvét végigolvastam, s im, már eleve tanuságot teszek arról, hogy e leány tündöklő erényei közt nem utolsó az ő nemes szerénysége. Valóképpen nem napló az ő könyve, hanem kész regény. Stilusán meglátszik, hogy írás közben egy pillanatig sem gondolt a nyilvánosságra. Pongyola bizony ez a stilus, de kedves ez a pongyolaság! Könnyen megeshetik, hogy veszít a regény kedvességéből, de mégis teljesítem Margit kívánságát: a magam tollával írom meg az ő regényét, de úgy, hogy valóképpen ő az elbeszélő. Átadom a szót Uzoni Margitnak.

HARMADIK FEJEZET. Margit búcsúzik a gyermekkortól.

… Egy hete már, hogy itt élünk e kis városban s én még mindig azt hiszem, hogy álmodom. Hármacskán vagyunk: anyám, Róza nővérem s én. Mind a hárman gyászruhát viselünk. Gyászoljuk az én drága jó édes apámat. Akinek én alig egy hónapja még a térdén lovagoltam; akinek én a nyakát egy nap százszor is átfontam, halovány arcát pirosra csókoltam. Ő mosolygott, de mosolygása oly szomoru volt, hogy sírva fakadtam.

– Na, ne sírj, kicsikém, ne sírj, – csöndesített s sovány ujjaival simogatta arcomat, fejemet.

– Hát ne légy oly szomoru! Tudom, mi bánt. Azt hiszed, hogy meghalsz. Ó apám, hogy gondolhatsz ilyet!

Észrevettem, hogy erősen vigyázza arcomat. S mintha mondta volna: lám, ez a gyermek is alakoskodik. Tudja, hogy betegségem halálos. Mind alakoskodnak körülöttem. Alakoskodik ő is.

Úgy volt, úgy. Véletlen tanúja voltam annak, amint a doktor mondotta édes anyámnak:

– Tiszteletes asszony, nem áltatom. Egyedül csak a jó Istentől remélhetünk…

Nem hallottam többet. Hirtelen szédület fogott el, forogni kezdett velem a szoba, aztán az ágyban ébredtem fel. S az én drága jó édes apám ott ült az ágyam mellett. Sejtelme sem volt arról, hogy mi vette el eszméletemet.

– Édes kicsi, gyönge lánykám te, – gügyögött nekem, mint egy kis babának. – Lám, lám, mind a testvéred erős, mint a vas; arcuk piros, mint a rózsa, csak te vagy vézna, sápadt, te penészvirág, te. Ugy-e az én kedvemért maradtál ilyen kicsike, ilyen véznácska, hogy legyen, akit becézzek?

Szemem megtelt könnyel, a torkom elszorult. Válaszul elkaptam a kezét, ráborultam s csókoltam hosszan, sokáig.

Nemcsak édes apámnak, de az egész háznak én voltam a becéje. István bátyám, ez a hatalmas, erős ifju pehelyként kapott föl a vállára s nyargalt velem az udvaron, a kertben. Róza nénémen, ki hat évvel idősebb, mint én, valósággal zsarnokoskodtam. Híres volt a pajkosságáról, szelességéről, csípős nyelvéről, a legzajosabb kedvéből hirtelen csapott át a kiállhatatlan rosszkedvűségbe, de engem még ilyenkor is kényeztetett. Mint afféle sokat betegeskedő gyermeknek, csunya szokásaim voltak. A kávét nem ittam meg, ha a cukrot jó magasról nem dobták bele.

– Nem csubbant! – mondtam kényeskedve s addig nem nyúltam a kávéhoz, míg egy szelet cukrot bele nem csubbantottak. Ha senki más nem, Róza engedett a szeszélyemnek. Ágnes, a másik néném, a család dalos madara, esténkint ágyam mellé ült s mélabús dalokkal altatott el. Az édes anyám szelíd, kevés beszédü, szinte hidegnek tetsző asszony, (pedig mily meleg szív, édes Istenem!) néha-néha neheztelő fejcsóválással fogadta kényeztetésemet, holott voltaképen ő is kényeztetett.

Koraérett gyermek voltam, mint általában a betegeskedő gyermekek, nem titkolták, hogy én vagyok a legeszesebb a családban s gyakran mondták: ezt a gyermeket megeszi az ész. Lehet, hogy ez is kényeztetés volt. Vagy vigasztalás: mit Isten megtagadott tőlem testben, egészségben, formaságban, – elmém elevenségében pótolta ki? Egy bizonyos: sok mindent leolvastam szüleim, testvéreim arcáról, mit ők nem tettek fel rólam, bármily okosnak tartottak is. Leolvastam a hallgatólagos megállapodást: kényeztessük szegénykét. Nemcsak azért, mert a legkisebb, de mert beteges, vézna, kinek ha napjai nem is, az évei meg vannak számlálva. Ha egy-egy talpraesett mondásomon nagyot nevettek, láttam, hogy szeretnének elfordulni s kisírni magukat: mért, hogy ez a gyermek nem erős, egészséges!? Mért kell elvesztenünk őt, ki egy-egy szavával felvidámítja az egész házat?

Egy szép májusi napon – sohasem felejtem el e napot – két fiatalember jött ki a városból. Nem most jöttek először. Az egyik Adorján Dénes ügyvédjelölt: a Róza, a másik Damokos Balázs kálvinista pap: az Ágnes jegyese volt. Édes apám, bár alig birt állani a lábán, fölkelt s az asztal körül sétálgatott velem.

– Jertek, jertek, – fogadta leendő vejeit, – hadd támaszkodom rátok, mert erre a leánykára a kezemet sem merem rátenni. Ugy-e, kicsike, összelapulnál? Mi?

A leendő vők karon fogták édes apámat, aztán kivezették a kertbe. A gyümölcsfák virága édes illatot árasztott szét. Túlvilági boldogság fénye ragyogott édes apám arcán. Csak István bátyám nem volt itt: ő a szomszéd vármegye egyik falujában hirdette Istennek igéjét. Mert pap ő is. Az volt a nagyapám is. Annak az apja is. Apáról fiúra öröklődött Istennek szolgálata. S mily boldoggá tette édes apámat a gondolat, hogy két leánya közül egyet pap vesz el feleségül. Igen, két leánya közül. Tudom, bizonyosan tudom, hogy engem nem nézett férjhez menendő leánynak…

Nem, nem, ezt a napot sohasem felejtem el. Édes apám arca, az az arc, melyet e napon, e röpke órában láttam, lelkembe vésődött kitörülhetetlenül. Ime, – ezt olvastam arcán – most már meghalhatok. Két leányom sorsát két derék ifju kezébe tettem le. A fiam pap… Aztán hirtelen reám tekintett. S mintha arra a túlvilági fényre felleg borult volna! Egész testében megrázkódott. Ha erősen nem fogják, összeesik. Alig hallhatóan rebegte:

– Fázom. Vezessetek be.

Ó édes, drága jó apám, hát mégsem halsz meg nyugodtan! Ó lelkem, édes jó apám, hát mégsem feküdtél nyugodt szivvel a te koporsódba!

… Akkor éjjel meghalt az édes apám.

S ott, az édes apám ravatala mellett elbúcsúztam a gyermekkortól. Éreztem, hogy többé már nem vagyok gyermek. Vége a bohó, a gondtalan gyermekkornak, vége. Hogy azon a szép, májusi napon fogtam el az utolsó pillangót…

A temetés után mindössze két hetet laktunk a parókhián. A derék, becsületes székely atyafiak nagyon szerették az ő „aranyszáju“ papjokat, könnyes szemmel kisérték utolsó útjára s mikor észrevették úti készülődésünket, szinte erőszakkal akartak itt tartani. Kérve-kérték édes anyámat:

– Bár addig maradjon itt nagytiszteletü asszony, míg új papot hozunk. Itt megmaradhatnak békében.

De édes anyámnak nem volt maradása. Bármerre nézett, minden csekélység a felejthetetlenre emlékezteté. Ő, ki eddig meleg szívének érzelmeit szinte hideg álarc alá tudá rejteni, most folyton könnyezett. István bátyánk, ki ekkor még nem volt házas ember, könyörögve hívott az ő falujába, az ő parókhiájára.

– Nem! nem! Nem nyomorítunk meg pályád kezdetén!

– Hát legalább Margitot adjátok nekem!

Az én drága jó édes anyám önkéntelen megragadott, mintha el akart volna rabolni.

– Nem, nem, őt nem adom. Talán Ágnes… Hadd vezesse házadat, míg férjhez megy.

Ágnes elment Istvánnal, én meg ott maradtam édes anyámmal. Megszakadt volna a szívem, ha most el kell tőle válnom.

Kicsi volt az eklézsia, melynek édes apám papja volt. De a kicsi jövedelemből is tudott némi vagyonkát gyüjteni az én jó apám s anyám. Sok fejős állatot tartottak s nénéim anyámmal együtt már hajnalban talpon voltak, ők maguk is részt vettek a fejésben, mérték a tejet a kannákba s kora reggel küldötték a városba, abba, a hol most lakunk. Egy kicsi birtok maradt a nagyapánkról is. Nem kellett félnünk a nyomortól, főként, ha tovább – dolgozunk. De ki? Róza és Ágnes – férjhez megy. Akkor ketten maradunk: anyám s én. Mibe kezdjünk? Ugyan mibe?

– Most még ne beszéljünk a jövendőről. Menjünk be a városba. Fogadjunk szállást. Velünk lesz az Isten.

Tehát – – Isten veled, szép gyermekkor, Isten veled, édes kicsi falum! Nem hallom többé harangodnak templomba hívó hangját. Nem látlak többé, hófehér falu, mosolygó képü házikók! Nem űzöm többé tarka pillangóidat, virágos mező! Nem szedem többé gyöngyvirágaidat, te szép kerek erdő! Nem kérdik többé ezek a jó falusi asszonyok: hogy van, édes kisasszonykám, nem beteg-e? Ó, de halavány az arca! Ó, de gyönge a testecskéje! Nem ébreszt fel többé az édes hajnali álomból fecske csicsergése. A kedves falusi idilleknek vége, vége!

… Ah, itt vagyunk a városban. Itt jártam végig a leányiskolát, minden utcáját, házát ismerem s mégis oly idegen. Ez a lakás… A földszintes ház ablakai szűk utcára s keskeny udvarra néznek. A felső szomszédunk egy mindig részeg fazekas mester, az alsó szomszédunk csizmadiamester, ki egész nap lábszíjazza az inasait. Áthallik keserves sírásuk. Hol a kert virágos gyümölcsfáival, illatos orgonabokraival, virágágyaival? Örüljünk, hogy egymagunk lakhatunk ebben a kis háromszobás házban. Még nagy is nekünk. Még olcsónak is mondja anyám. Most még az. De ki tudja, mit hoz a jövő?

Érzem, hogy nem sokáig maradhatok itt. Érzem, hogy vagy meg kell halnom vagy magamnak kell megszereznem azt a keveset is, mit megeszem. Mert szörnyü keveset eszem. Oly keveset, hogy láttára az anyám sírva fakad. És Róza is, ez a talpig szív leány. Aki magára erőszakolja a jókedvet, bohóságot, csakhogy minket egy pillanatra felvidámítson. Aki, hogy beköltöztünk a városba, az első reggelen, szeretettel nézett rám, miközben magasra emelte a cukorszeletet: – belecsubbantsam a kávéba?