Pöhölyék

Átfutottak az udvaron. A szín jó játszóhely. Széna is van benne. A széna puha és jószagu. A cica is odajár játszani. Ide-oda hempereg a szénában. Olykor a hátára fekszik, és egy szál szénát vesz a négy lába közé: azzal csiklandozza a bajuszát.

Egyszercsak megjelent a szín előtt az apjuk. Az arca sárga volt; a szeme vörös.

– Gyertek fiaim, – szólott.

Gyöngéden megcsókolta mind a kettőjöket. S megfogta a kezüket, és bevezette őket a szobába.

Az anyjuk ime ott fekszik most is, csakhogy a szoba közepére tették az ágyát. A szeme be van húnyva. A két keze egybe van téve. Bizonyosan imádkozik. Mellette két nagy cifra gyertya ég.

János ismeri azokat a gyertyákat: ott lógtak azelőtt a tükör mellett.

Hát most ég a gyertya. Az anyjuk ott fekszik hanyatt az ágyon. Alszik. De nagyon szép. A fején koszorú van. Azelőtt ott volt az a koszorú a falon, üveg alatt. Hervadt a koszorú, de mégis szép.

Az apjok megállott velök az ágy előtt, és fölemelte Jánost.

– Csókold mög anyádat jobbfelől is, balfelől is.

Mind a ketten megcsókolták az anyjukat. Hideg volt az anyjuk és mozdulatlan. Nem emelte föl a kezét, hogy megsimogassa a fejüket, nem is csókolta őket vissza. Nagyon aludt.

János mindezt az ablakon át látta, mikor öltöztették. Az ünneplő ruháját adták rá. A pörge uj kalapját tették a fejére. Pétörkére is az ünneplő szoknyát adták. Mert Pétörke akkor még szoknyában járt.

A házban és udvaron asszonyok és emberek sokadoztak. Jöttek-mentek ott, s halkan beszéltek, sohajtoztak. Őket meg átvitték addig Pulyka-Szabóékhoz a szomszédba.

Pulyka-Örzsi néni sült krumplit adott nekik, és sirva biztatta őket:

– Ögyetök árvák, ögyetök.

A két gyerek komolyan és figyelemmel nézte a jóizü illattal párolgó sült krumplit. Azután Pétörke beléfalt. A krumpli fehér lisztje szinte porzott a foga között. Körülnézett, hogy látja-e valaki? Nem: senki. Jánoshoz fordult és rámosolygott.

Délután harangoztak.

Az öreg Pulykáné fölvette Pétörkét az ölébe.

– Gyertök kicsinyeim…

Mást is akart még mondani, de nem fért ki a száján. Pedig nagy szája volt. Csak húzogatta, ráncolgatta azt a jóságos vén ábrázatát. Végül aztán mikor látta, hogy nem ura a beszédnek, beletörülközött ócska kék zsebkendőjébe. Megtörülte a Pétörke arcát is, s leveregette a ruhájáról a krumpli-morzsalékot.

Kézen fogta Jánost, és átvitte őket, haza.

Tele volt már az udvaruk akkor emberekkel és asszonyokkal. Valamennyien ünnepi ruhában voltak. Az apjok is.

Az udvar közepén ott sötétlett a szép nagy fekete koporsó. Előtte tarka, félelmes ruhában a tisztelendő úr, meg a mester úr. Az apjuk is ott állott. Fehér kendőbe törülgette a szemét.

A tisztelendő úr mindenféle érthetetlen szavakat kiáltott énekelve. A mester úr erre hasonlóan énekelve felelgetett. Azután megköszörülte a torkát a mester úr. A fejét félreszegte. Hosszan kinyujtott nyakkal olyan szomorú orditásba fogott, hogy a macska a tyúkól tetején égnek görbitette a hátát, s a mester úrra ijedt csodálkozással nézett, aztán leugrott túlra.

A mester úr énekén zokogásra fakadtak az asszonyok.

Egyszer aztán rajtuk is átfutott valami különös borzongás, mikor a mester úr azt énekelte, hogy:

Isten veletök hát Jánoska, Pétörke. Elválik anyátok tőletek örökre. Epéje édösebb az édesanyának, Mint a cukros teje másik mostohának.

Egy öregasszony átfogta a két gyereket, és a kötényéhez szorította őket. Az öregasszony sirt. Jánosnak is könnybe borult a szeme. Pétörke titokban megsimitotta az öregasszony oldaláról lecsüggő rézfeszületet.

A mester úr végzett. Visszaigazitotta a nyakát a gallérja közé. A kalapját a fejére nyomta. És elindult.

Négy ember fölemelte a koporsót. Kimentek vele az utcára. És mentek, ballagdáltak mindnyájan.