Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések

Egy napon így szólt hozzánk:

– Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok. Még az édes apátoknak se. Egy új korcsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan az, miért jobbak a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem meg?

(Mindig az ilyen epicuri problemákon törte a fejét.)

– Az onnan van, – feleltem – mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a mészárosok s a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.

Balázs vezetett át bennünket nehányunkat a „Pává“-ba. Alacsony hosszú házikó volt a rácváros egyik kis utcájában, az udvaron egy pár öreg fa tartott árnyékot, a fák alatt pirosra terített asztalok mosolyogtak a bejövőre.

Kivülről semmi se mutatta a korcsmát, csak egy piszkos pléhtábla a házikó homlokán, ahol a fehér páva pompázott rettenetes nagy farkával, alatta ez a felirat: „Oltsó ételek, ittalok és pettyegtetett[1] kiszolgálat“.

A házikó bizonyos Jahodovsky nevű lengyel asszonyé volt, ki azt férjétől, Jahodovszky Mihály vasúti tisztviselőtől örökölte s a csekély nyugdíj mellé korcsmát nyitott. Egészen jól értette az üzletet, maga is korcsmáros lánya lévén Krakkóból. Nyájas, előzékeny volt a törzsvendégekhez és egész familiáris lábra helyezkedett velök. Budán megkívánják az ilyesmit. Bár már a délutánban járt szépségével (felül lehetett a negyvenen), még mindig fürge volt, mint a karika és éppen nem kellett az embernek félre nézni, ha magas, testes alakja megjelent. Volt benne valami különös, valami kívánatos, szinte azt lehetne mondani, hogy a szem rajta tapadt, mint a darázs a csöpögő mézen.

De hát ez mind nem ért semmit, mert Jahodovsky igen tisztességes asszony volt és csak üzletével törődött, meg a lányával.

Ő maga szolgálta fel a vendégeit, bent a konyhában két magyar parasztasszonyt tartott, akik főztek és mosogattak. Egy kicsit nehéz is volt már a Hebe szerepéhez (nyomhatott vagy kilencven kilót), de azért pompásan ment a dolog (és legalább soványító kúra is volt), futkosott ide-oda az asztalokhoz, most étellel, most késért, most villáért, neki melegedve nagy pihegéssel, mint egy hízott lúd. Hatalmas karjain rengett a hús, a fehér kötényéhez kapcsolt kulcscsomag zörgött-csörömpölt, összecsapódó kikeményített szoknyái zizegtek-sustorogtak.

Okos asszony volt. Nagyon okosnak kellett lennie, mert eltalálta a nagy üzleti titkot. Numerus clausussal dolgozott, de nem úgy, mint a fiskálisok szeretnék. Éppen megfordítva. Nem akart több vendéget, mint amennyi van. Azért dédelgette csak a stammgastot. A betévedő idegen iránt hideg volt, hogy ott ne ragadjon. Kiszámította, hogy ennyi napi kiadással, ennyi szolgálattal, ennyi asztallal, bestekkel és ennyi fáradsággal hány vendéget bír ellátni s ehhez tartotta magát. Nem akart tovább terjeszkedni. A terjeszkedés befektetéseket igényel. A befektetések kockázatok, melyek meghozzák a bizonytalanságot. Jahodovsky beérte az ő törzsvendégeivel, számon tartotta őket, mint a jó pásztor a juhait, és csak ha elhullt valamelyik, akkor édesgetett be helyette egy másikat a „póttartalékból“, az idegenek közül.

Azért aztán igen nehéz volt valódi törzsvendégekké válnunk, dacára, hogy már hónapokig jártunk oda.

Egy alkalommal panaszkadtunk Jahodovskynak, hogy nincs rendes asztalunk, hol ide, hol oda kell ülnünk, néha pedig éppenséggel nincs semmi hely.

– Hja, a törzsvendégek az elsők – mondá vállat vonva.

– Ejh, hisz mi is azok vagyunk, mindennap itt lát bennünket.

– A többiek már évek óta ide járnak.

– Tehát nem kapunk rendes asztalt?

– Várjanak az urak, míg üresedik – szólt közömbösen.

– Hiszen mióta várunk már. De a vendégei sehogy se akarnak kimaradni.

Jahodovsky kevélyen emelte fel fejét s fenhéjázó mosoly jelent meg ajkán.

– Az én vendégeim nem szoktak kimaradni. Ők csak meghalnak. És mondhatom (de ezt sajátságos gőggel tette hozzá) többnyire gutaütésben.

Nem tudom, mi lehetett ez. Pöffeszkedés-e a koszt jóságával és zsírosságával, vagy pedig egyszerű elriasztási szándék?

Hanem hiszen bottal se bírt volna minket elverni. Hova-tovább jobban megszoktuk a „Pává“-t s lassankint megismertük összes személyeit, a törzsvendégeket és a „sipsiricát“ is.

Hej a sipsirica! De kedves gyerek volt a sipsirica!

Már t. i. leánygyerek. Mert a sipsirica süldő leányt, bakfischt jelent lengyelül. A krakkói rokonok, akikből egyik-másik gyakran fordult meg az özvegynél, sipsiricának szólították a kis Johankát, míg végre mi is így neveztük.

A sipsirica nem tartozott szorosan a Páva világához. Ő bent üldögélt az utcára néző lakószobában, kötögetett, leckéjét tanulta vagy a klaviert verte. Ez volt a fehér Páva egyetlen kellemetlensége. A „Szeretnék szántani“. Százszor egymásután ez a nóta. Úgy tetszik, a mama szándékosan tartotta őt a szobában, óvta a vendégektől.

– Sok olyan bolondságot beszélnek, – mondotta Jahodovsky – amit jobb nem hallani a sipsiricának.

– Pedig határozottan ékesítené a helyiséget – vélte főtisztelendő Vidovics János úr, aki éneklő kanonok volt Vácott, de minden héten két napot töltött Budán özvegy unokanővérénél. (Mert hogy ne lett volna unokanővére az illető, azt csak a rossz emberek találták ki.)

– A gyermek csupa ártatlanság, – jegyzé meg Jahodovsky – oly fehér lelkű, mint a galamb. Nem akarom, hogy tudjon még a világról. A vendégek nem mind egyformák. Elrontják az ilyen bárányokat.

Hanem, mint általában az asszonyok, nem volt állhatatos a maga elveiben s ha sok vendég jött estefelé, hogy nagyon elfáradt a kiszolgálásukban, egyszerre vége lett a principiumnak s bekiáltott a szobába a nyitott muskátlis ablakon:

– Gyere ki, sipsirica! Segíts a mamának, szívecském.

Mintha madarat bocsátanak ki a kalitkából, vígan szökdelve ugrott ki a sipsirica. Nyulánk, magas fiatal leány, akin már nem is festett jól a kurta szoknya és a kislányosan leeresztett szöszke haj, melyet piros pántlika szorított össze.

Fitos orra volt, kék szemei szeliden világították meg girbe-gurba arcocskáját. Megfoghatatlan, mi volt rajta, ami az embert megbűvölte, de volt valami. A homloka szűk volt, az ajka egy kicsit vastag és a fejét kissé féloldalt tartotta, mintha az egyik válla lejebb lenne. Mindezek egy-egy hiba különvéve, együtt ellenben igen kedves és harmonikus. Isten különös módon komponálja össze a női arcokat, odalehel valamit és ez a rálehelés teszi meg.

Mint ahogy a kis kacsa mindjárt tud úszni, sipsirica is mindjárt pompásan tudta kiszolgálni a vendégeket. Megszedte magát poharakkal, tányérokkal végig a karján, föl a válláig és semmit se ejtett el útközben.