Világ folyása (1. kötet): Beszélyek

(1853.)

Minden kornak meg vannak saját uralkodó divat eszméi, melyek kisebb nagyobb körben forognak s nem ritkán átalános érdek és közbeszéd tárgyaivá lesznek. Ilyenek példáúl az utóbbi évtizedből a lélekidézés, Pepitadüh, asztaltáncz, chloroform, California, lőgyapot, rudnói pap, rébuszok sat. – Mint divat üstökösök nehány hétig vagy hónapig megjárják, aztán egy részük elkopik mint valamely rigolettoi dal, más részüket a találó gunyor élczei nyilazzák agyon.

Gyermekkoromból két en vogue lévő tárgyva emlékezem. Az első: a mopsz-faj pártolása, hizlalása és elbeczézése – a másik: uti leirások közlése volt. Úton, útfélen, pamlagon és himzett vánkoson és ölben és mindenfelé puczor gömbölyűre hizott mopszli volt látható s Ami vagy Pamina gyakran több kedvezésben részesűlt s több költségbe is kerűlt, mint sok szegényebb sorsú ember egész évi háztartása; más részt, ha valamely iróaspirans, p. o. olyan kinek már nehány rejtettszavát vagy „a holdhoz“ írt versét bámulta az olvasó közönség, a harmadik faluba rándúlt: rögtön utijegyzeteket, tapasztalásokat, benyomásokat, vázlatokat, naplót, sat. írt a „Hasznos Mulatságok“ hasábjaiba; hiven elősorolván, hol és mit ebédelt, minő fogadóban és ágyban aludott, miképen dőlt fel, mily szivesen fogadták itt és ott s több hasonló tanúlságos és életbevágó dolgokat. Emlékszem egyre, melynek „folytatása“ igy kezdődőtt: „Hajnali édes álmomból a csordapásztornak ablakom alatt megfútt kürtje ébresztett fel; felugrottam tehát ágyamból sat.“

Ezen úti-jegyzetek, benyomások sat. akkor épen úgy elszaporodtak mint a divatos mopszok; s a méltán ostorozó gúny mindkettőt csakugyan addig is csapkodta, mig számuk egyre fogyott s ma a dolog már ott áll, hogy a mopszfaj tökéletesen kiveszett s egy fenmaradt példány előmutatójának valamely dús angol különcz nem tudom hány száz font sterlinget igér; úti naplóját pedig csak az meri közzé tenni, ki azt legalább is e hon határain túl hordta magával.

Minthogy pedig én naplót nem viszek s múlt nyári kirándulásom sem volt sokkal nagyobb út annál, melyet egy drezdai vagy lipcsei új házaspár a mézes hetek alatt a „sächsische Schweicz“-ba szokott tenni: ennélfogva – nehogy az e sorok fölötti czím valakit tévútra vezessen – e kis előszóban megjegyzendőnek tartottam, hogy se utam leirását, se saját viszontagságaimat, hanem oly eseményeket vázolni szándékom: melyek nekem egy egy beszélyke vagy humoreszkkisérlet tárgyáúl szolgáltak.

Pest, aprilban, 1854.

I. EGY TISZAI GŐZÖSÖN.

A Missisippi! a Missisippi!

Kiáltott volna fel valamely amerikai, ha múlt juniusban a rendkivül megáradt Tiszán velünk teszi az útat Szolnoktól Tokaj felé. Köröttünk jobbra balra mérföldnyi ár, szemfárasztó örökös egyformaság, melyben legfölebb az volt változatos, hogy – a folyam kigyózása az ártengeren nem levén észrevehető – az óranegyed előtt jobbunk felől látott templomtornyot óranegyed mulva már a bal oldalon találtuk.

A rekkenő hőség mindnyájunkat a födélzetre hajtott enyhülést keresni a kis szellőben; s ez alig is volt nagyobb annál, mit egy fölrebbenő sirály ver szárnyaival. Lenn a közös kabinban csak hatan maradtak: három kártyázó, egy ezeket néző, egy napszámban olvasó s végre egy, ki egészséges mély alvással volt elfoglalva.

Egyszer sem utaztam még gőzösön a nélkül, hogy egy mindig alvó és egy mindenkivel ismerkedő egyén ne volt volna közöttünk. Most sem hiányzott e példányok egyike is. Az imént említett alvónak csupán alakját láthatám, mert bundaként mozdulatlanúl feküdt a kabin sötétebb hátsó részének pamlagán s még arczát is leboritá zsebkendőjével az alkalmatlankodó legyek ellen.

Az ismerkedő ellenben régi ismerősünk, azaz nekem és azon olvasóimnak, kik az „egy fürdői évszak“ czimű beszélyemben bemutatott Cz.... pesti dandyre még emlékezni kegyesek. Azóta ő engem felhatalmazott jövőre neve első betüjét egészen kitölthetni s igy én most bátran megemlithetem, hogy Czieraff is velünk volt a gőzösön s megjelenése első perczétől számitott egy óra alatt az utazók mindenikével beszélt. Már az ebédnél igyekezett magát minden módon feltünővé tenni; kalandjairól regélt fennhangon, az ételeket gyalázta, a pinczért szidta, hatodik szomszédnőjének szépségeket kiáltott át, élczeket csinált, melyek, nem mintha dicsérni akarnám, de oly fejre esettek valának, hogy szívből kellett nevetni rajtok. Egyik élcze a többi közt igen roszul sikerült. A kabinban egy kurta lábu öreg borzeb lopózott be s az étkezők előtt szép csöndesen leülve, áhitatos bizalommal várt egy-egy odadobott falatot. Czieraff paprikával tömött meg egy darab kenyeret s azt megzsirozva a szegény Figarónak vetette. Figaro egész mohósággal felkapja, de csakhamar elkezd szörnyen tüszkölni, aztán csalódását keserves vonitással fejezve ki, felszalad a lépcsőkön a födélzetre; s még onnan is hallottuk lehangzani orditását s közben a hajó-kapitány boszús mély hangú kérdését: ki merte bántani kutyáját?

Ebéd után a födélzeten folytatá Czieraff hadműködéseit, ostromállapotba helyezvén a kit csak előkaphatott. Megkérdezte mindenkitől, honnan jő, hova megy, mi járatban van, s viszont kérdezetlenűl ő is elmondta, hogy puszta időtöltésből utazik, mert van módja benne s hogy még soha sem volt ezen az unalmas Tiszán. Továbbá, hogy gróf Lanyházi és báró Endrei, kik e vidéki falusi jószágaikon töltik a nyarat, neki különös jó pajtásai s már régen kinozzák őt meghívásaikkal: töltene nálok néhány hetet. De meg is látogatja őket; mindkettő oly pompás fiu, kiváltkép az az Aladár! (Megjegyzendő, hogy Czieraff az r betüt még mindig gyülöli s igen szépnek hiszi, ha alsó ajkát kissé bekapva, azt v-nek ejti ki.)

Miután e grófi és bárói összeköttetéseit mindenkivel közlé, azt hivé, hogy ő minden tekintetben – társalgási könnyűsége, élczei, nagyúri viszonyai s külseje által – közbámulat tárgya lőn. E külső csakugyan vállalkozó is volt. Kerek fehér kalapját öklével szépen behorpasztá, négyszegű szemüvegét bal szemgödrébe nyomá s a jobbal nagyokat hunyorított. Tisztára kiborotvált álla szeretetreméltólag nyúlt ki a magas kemény apagyilkosok közűl, melyekbe cserepcsik gyanánt feje belebbezve volt. Bal halántékán mélyedt forradás nyúlt végig, mit ő négy szem közt párbajban kapott seb helyének lenni állitott, de melyet édes mamája egykor mint görvély-kórt gyógyita. Az apagyilkosok alatt nyakkendője óriási csokrokba volt hanyagúl megkötve; téli öltönye tömérdek zsebü zöld kabátból állott, melyről természetesen a vállon átvetett újdonat-uj útitáska nem hiányzott. Oldalzsebében lévő órájának a gomblyukon átfűzött lánczáról csomó jou-jou függött le s csilingelt minden mozdulatánál. A patsuli-szag már tiz lépésnyiről dőlt róla s egyesűlve a kezében tartott csibuk füstjével, szomszédságát rendkivül kellemessé tevé.

Ő legalább ugy volt meggyőződve s igyekezett is ebben mindenkit részesiteni.

Legelőször is egy Pestről Zemplinbe utazó családhoz csatlakozott, melynek tagjai az apa és anyán kivül két kis leány s egy négy éves fiucska voltak. Ez utóbbi módnélkül eleven gyermek lévén, a födélzeten szüntelen fel s alá szaladgált, mindenütt nyomban követve egy reá ügyelő 15–16 éves csinos pesztonka által. Ugy látszik, hogy ez különösen szemébe tünt a dandynek, mert azon ürügy alatt, hogy a kis Bélával játszik, mindig a pesztonka körül forgott.

Egyszer azonban az elbeczézett fiucska, kis szemöldeit összevonva, haragos képpel szalad szülőihez és sirankozó hangon panaszolja: hogy az a jószagú bácsi mindig bántja a Borcsát, megcsipte arczát, meg másutt is; a gyöngyvirágot elvette melléről, aztán meg akarta harapni a száját. A vádlott épen az utolsó szavaknál lépett a nevető szülőkhez s az eszes kis kópéról valamit himezve-hámozva tovább sompolygott.

A felvont ernyő alatti zöld padok egyikén – vonásairól itélve – zsidó nő olvasott szorgalmasan; mellette tiz éves kis lány szinte könyvet tartott kezében, de amint észrevettem, csak akkor nézett belé, ha látta, hogy valaki reá tekint. Czieraff most ezekhez szegődött; tőle tudtam meg később, hogy a kis lány Klopstock Messiását, az anya pedig Monte-Christot olvassa s hogy ez utóbbi szörnyü mivelt s nem is akar máskép, csak francziáúl beszélni; minélfogva dandym megszökött tőle.

A kormányos emelvénye alatt leteritett köpeny és úti vánkosokon néhány fiatal ember heverészett szivarozva és beszélgetve; ezekről Czieraff, mint bárdolatlan népről nyilatkozott. Alkalmasint lefőzték őt, midőn körükbe tolakodott.

Nem messze ezektől két kisasszony ült, kik kisérő nélkül utaztak, de utazhattak is, mert bizony nem voltak már gyermekek. Hallották – habár ugy tettek, mintha oda sem hallgatnának – a fiatal embereknek gyakran kiméletlen tréfáit s pirúlva bár, de csöndesen mégis megmosolyogták. Mindkettő irtózatos terjedelmü harisnya kötésével töltötte idejét, s az egyik nagyon is ismerhette az idő becsét, mert kebléből minduntalan csésze nagyságu tompak-órát vonván elő, ezen vizsgálta a perczek s talán másodperczek haladását. Egy véletlen azonban elárulta, hogy nem egyedűl e gépezet a kebel lakója. A harisnyából egy kötő-tű leesvén, a dandy épen ezért hajlott le; a tulajdonosnő azonban szinte lehajolván, a mysticus kebelből egész tárháza omlott elő a fésüknek, hajkeféknek, iskátuláknak és ennivalóknak, mik közt egy darab króji sajt is találtatott. Czieraff segitett fölszedni s aztán egy házzal tovább ment.

Más csoportozatban üzlet-emberek beszéltek repczéről, gyapjuról, gabonáról stb. Gömbölyü pofók izraelita volt közöttük a fő szóvivő, kinek ujjain és mellén gyémántok ragyogtak, fehér ruhája azonban már sok napi szolgálatot tanúsitott. Kővér hájas fején könnyü házisapka ült félrebillentve, mig fényes piros arczairól izzadság szakadt. A dandy demokratikus hajlamainak elismeréseül legyen mondva: ő itt sem tartotta méltósága alattinak közbe szólni s a czikkek árkeletéről tudakozódva, egyszersmind sejtetni hagyá, hogy neki is több száz mázsa vagy köböl lesz eladó.

Volt azonban egy, kihez ismerkedőnk minden igyekezete daczára sem férhetett: a hajó-kapitány. Becsületes, de kissé mord magyar arcza még mordabb kifejezést öltött, valahányszor a dandy közeledett feléje. Lehet, hogy a divatbábi negélyzett külső nem fért össze rokonszenvével; s talán arról is értesült, ki adott Figarónak paprikás kenyeret. Pedig mennyire szerette volna mutatni az én Czieraff barátom, hogy ő a kapitánynyal meghitt viszonyban áll! El is szánta végre magát s egy alkalommal a födélzeti hidon összefont karokkal álló kapitányhoz közeledve, felkiáltott hozzá:

– Capitano! micsoda falu az ott balra?

– Kürü! felelte a kérdett s elfordúlt a kérdőtől.

A beszédet természetesen folytatni nem lehetett; a dandy tovább ment, de óranegyed mulva, mialatt más tízzel kezde társalgást, ismét ott termett a födeleket összekötő hid alatt s ismét felkiáltott:

– Hát az ott jobbra miféle helység, capitano?

A capitano végig nézte a kérdőt s kis szünet után boszús hangnyomatékkal mondá:

– Kürrü! s nehány dobogó lépést menve, hangcsövén a gépfűtőkhöz intéze pár szót.

Új óranegyed telt el s a Tisza kigyózása az imént látott helységet ismét a baloldalon tünteté föl. A dandy ezt nem vette észre s ártatlanságában rettenthetlenűl harmadszor is megkérdé: