Mit ültök a kávéházban?

Name: Mit ültök a kávéházban?
Author: Andor Gábor

by Andor Gábor

Read now Add to library

Hungarian400 downloads on Project GutenbergDownload EPUB

Humour Novels Hungarian literature

Public-domain ebook sourced from Project Gutenberg #72829.

The opening · free to read

Tiz Éven Alul

Társadalmi mozgalom készül a tiz éven alul való gyermekek kávéházba-nem-vitelére. Ez a mozgalom maga: a legsulyosabban kompromittáló adat e társadalom ellen. Szedje össze ki-ki az ő legfrissebb életerejét, melylyel undorait leküzdeni szokta, s azután képzelje el, minő társadalom az, melyben egy ilyen mozgalom megindulhat. Minő társadalom? Sársadalom. Pesti társadalom, amely magát társadalomnak nevezte el, holott, ha idején a szótárba tekint, ott megpillanthatta volna a saját megkeresztelésére a nyáj és konda szavakat, amik a célnak és az igazságnak sokkal jobban megfelelhettek volna. Ez az emberkonglomerátum azonban (egyelőre tartózkodom attól, hogy valamely egyéb főnévvel határozzam meg közelebbről), ez az emberkonglomerátum azonban nem néz bele a szótárba, hanem ahelyett bemegy a kávéházba és elhozatja az összes illusztrált lapokat és világszemléletet merit belőlük.

És ne vigyék ezentul magukkal a tiz éven aluli gyermekeket?

Nem engedhetem; kedélyem egész harsányságával tiltakoznom kell a nevelésnek hiányossá tétele ellen. Hogyne, majd nélkülözöm a tiz éven alulit, aki minden második percben megjelenik az asztalomnál és az én illusztrált lapomhoz nyul, amikből én vagyok világszemléletet meritendő! És a másik kis penészvirágot, aki krumplin-fehéredett angyalarcát, a hullámzó szőke fürtökkel, legalább háromszor odatolja, s a székhez nyul, melyen a napisajtó van összegyüjtve számomra, hogy kellő mennyiségü embergyülölést, lenézést és utálatot tanuljak belőle. Jön, mondom, az angyal, a lapok közül azt fogja meg, amelyik legalul van, halkan kihuzza s visszamegy a mamájához. Hogy angyal ment el mellettem, azt csak abból tudom meg, hogy a következő percben az összes lapok hatalmas dörejjel a földre csusznak a székről. De az angyal már a mamájánál van s én csak a cvikkeremen át küldhetem el hozzá gyilkos szempillantásomat, melylyel ezt akarom kifejezni:

– Te pesti emberbimbó, te! Mért nem tartasz nagy költőnkkel, Madách Imrével (sztregovai és kis-kelecsényi), ki azt állitja, hogy ‚csak később válik megszokott pimaszszá!‘ Ó, mért nem később? Mért sietteted ennyire az evoluciót és a differenciálódást? Te vakarcs, te tizévenaluli!

De a gyermekkedély mindezt meg nem érti. A gyermekkedély már ül a mamája mellett, egyik kezét egy pohár tiszta vizben tartva, másik kezét orrába mélyitve. És én nem akarom elcsufitani a pesti kávéháznak a képét. Sőt, ha ki tudnám vinni, hogy egy ilyen kávéház, amikor legtelibb, leghangosabb, amikor legpestibb: megkövesedjen, én megtenném a lépéseket, s az egész kávéházat elvinném a Muzeumba. Ott ülne akkor – kőből – az egész müvelt középosztály, a világ legbárgyubb és legfölöslegesebb szavaival a férfiak ajkán, a nőkén ama mosolylyal, mely a szomszéd asztalnál ülő senkinek szól, mennyet igérően, de legföljebb egy pikoló-kapucinert megérően. Ott ülnének a háboru-szakértők, lótudósok, kulissza-szimatolók, talentummérlegelők, irodalom-kóstolók, müvészetmeghatározók, élet-szabályozók, törvény-megállapitók, világ-oktatók… Mit mondjak? – szemétrevalók. Mit mondjak? Az egész társadalom. Amely most megmozdult, hogy a tizévenaluli érdekében akciót fejtsen ki.

Á! Ehhez nem adhatom a belegyezésemet. Egy társadalomban, amely nem érdemli meg az egyéni jogokat, nem fogom eltürni, hogy valakit, ha mégannyira tizévenaluli is, megfoszszanak e jogoktól. S nemhogy szükitenem, de kiterjeszteném a korhatárt. Kevés csecsemőt látok a kávéházakban és kevés haldokló öreget. Hozzák be őket is, hogy az élet valóban a kávéházban kezdődjön, à-peu-près, és ugyanott végződjön, valóban. Mert, tisztázzuk már a kérdést, az élet maga a kávéház. Rontsuk már le azt a teóriát, hogy a pesti ember a kávéházba nyargal, mert ott olcsó pénzért megkaphatja mindama luxuriózumokat, amik otthon nem állnak rendelkezésére. A magunk ámitására találtuk ezt ki.

Nem igaz.

Nincs az a tömeglakás, amiben köbméterszám szerint kevesebb levegő jutna egy emberre, mint a kávéházban. De éppen ez a kevés levegő kell a társadalomnak. Nincs is tüdeje több levegő számára. Ha nem szivhatná a meleg szivarvég és cigaretta-csutak szagát, kék és szürke füstfalatokkal, hamar tüdővészbe esnék és elpusztulna. A levegő miatt. S ha csakugyan kávét inna otthon s nem gálicköves petróleumot, gyomorbetegségei támadnának. Ha nem egy-forintot fizetne egy szelet sonkáért, hanem huszkrajcárnyi sonkával egyszer jóllakhatnék saját négy fala közt: elpusztulna. Ha nem nyelhetné pincérek konfidenciáit, manzsettagomb-árusok élceit, meghalna humortalanság cimén.

Hagyjátok, bölcsek, hagyjátok igy az én társadalmamat, ahogy van. Ne akarjátok rendbehozni és megtisztitani, mert renddel és tisztasággal megölnétek. Ne támogassátok a tizévenaluli mozgalmat. Ne mondjátok, hogy milyen nagy és gyönyörü dolog ez. Humanitárius. Társadalmi! Ne mondjatok semmit. Föl se keljetek a kávéházi asztal mellől emiatt. A kávéház e városba való, e város a kávéházba való. A gyerek is onnanvaló, a gyerek is odavaló. Inkább dolgozzátok át világfelfogásotokat kávéházi alapon. A jó isten kis sapkával a fején csak néhe-néha látható. Ő a főköszönő. Rafael és Mihály arkangyalok gérantokul képzelhetők, akik, mint mellékköszönők, megjelennek az asztaloknál és megkérdik: tecetmárrendelni? Maga a szolgálattevő angyalszemélyzet keshedt szmókingot visel és jobb- és bal-lapockájából egy-egy piszkos szalvéta áll ki fehéren. E szárnyukon röpülnek egyik üdvözült-csoporttól a másikhoz, hogy kihallgassák a beszélgetéseket, feldöntsék a székeket, leöntsék a ruhákat és ne hozzanak semmit, ami ‚rendelve lett‘.

És ebben a világfelfogásban nagyszerüen el lehet helyezni a tizévenaluliakat is, Murillo pufókjai gyanánt, akik fehér média-füstgombócokon ülnek, a két tenyerükre könyökölnek és szalmaszálon át szivják ki a Zilüsztrációnból a képeket. Boldogtalan Pestallozzik!! hol akarjátok nevelni a pesti gyereket? Zöld lombok alatt? Sarjus mezőn? Csobogó vizeken? Hogy erős legyen? Vállas? Tüdős? Hisz akkor tizennyolcéves korában kiveri saját apját-anyját a kávéházból, leromboltatja ezt a várost, s ahol ruhatárak petyhüdt prémkabátjai lógtak, oda embereket akasztat!

Nolite tangere! Ne nyuljatok a világrendemhez!

– Á, á, a szobrászt keresi? akkor maga modell? mi? Ha modell, akkor jöjjön fel a lakásomra, én Szerencsétlen Flótás vagyok, tanár, lakom Bubánat-utca 2., harmadik emelet 4.

Mindezt gyorsan, olyan gyorsan, hogy a szobrász felesége sem arra rá nem ér, hogy lecsapja a kagylót, sem arra, hogy megmondja:

– Hallja, téved, én a szobrász felesége vagyok.

A sértés megtörtént, s mig a szobrász felesége tudta, hogy őt Szerencsétlen Flótás, tanár, Bubánat-utca 2., harmadik emelet 4. sértette meg, addig Szerencsétlen stb. nem tudta, hogy kit sértett meg. De megtudta. Mert a szobrász, akinek a felesége nyomban ezután, telefonon elmondta a történteket, kivitte a kávéház közepére a tanárt és ott négy pofont adott neki, szürve, habbal, minden nélkül. Ugy kell a tanárnak! ugy kell a tanárnak! ez az ember első érzése. Ördög bujjék az ennyire éhes férfiba, aki a telefon-kagylót is fülön ragadja, hogy kávéházból, dróton át, hamar-hamar egy kis szerelmet csikarjon. Ugyancsak ördög bujjék az ilyen civilemberbe, akit e szó ‚modell‘ annyira megszédit, hogy mingyárt találkáról és csókról álmodik. Továbbá: megérdemli a sorsát az olyan gyöngefejü ember, aki egy pilanat alatt tiz évre való vigyázatlanságot tud kifejteni s már meg is nevezi magát, valósággal felirja a cimet az arcára, hogy a levegőben uszó pofonok valahogy okvetlenül odataláljanak. Szóval ez az ügy, mint általában az olyan ügyek, amikben egypár egészséges pofon esik, jól elintézettnek látszik; az első pillantásra. (Ne feledjük el, hogy domesztikált vadállatok vagyunk, hogy egész nap miderbe van szoritva a modorunk, hogy szembehazudjuk egymást, hogy állandóan mosolygunk, mikor a fogunkat kéne csikorgatnunk, szóval hogy valamennyien ugy állunk az élet nagy spejzában, mint a pergamentpapirral bekötött, erjedő dunctos, amely kikivánkozik az üvegből, de muszáj, hogy békével megmaradjon. Mily ritkán is verekszünk mink, derék kulturemberek! Ezért örülünk, mikor egy-egy egészségtől kicsattanó ábrázaton valóban kicsattan egy pofon, s mikor a moziban azt látjuk, hogy a kitünő francia szinészek milyen nagyszerüen rugják meg a partnerüket ott, ahol a kabát véget ér, s a nadrág elkezdődik. Ezt az egész örömet azonban, még itt is, zárjelbe kell erőszakkal visszagyömöszölni.) Emelem tehát poharamat, a távollevő egészséges emberiség nevében, a szobrászra, aki pofozott.

De visszaeresztem a poharat. Gondolkodom. A sértés megtoroltatott. Igen. De vajjon elkövettetett-e? Nézzük csak. Szembekerülök egy tisztességes asszonynyal, modellnek nézem, a lakásomra hivom s megkapom a pofont, még mielőtt megtudtam, hogy a hölgy, akivel szembekerültem: nem modell. Valahogy még csak megérdemeltem a pofont, mert modellnek néztem valakit, aki nem az (most egyelőre abban a gondolatkörben mozogva, hogy aki modell, azt csakugyan hivhatom a lakásomra). Azonban itt a telefon. Nem is kerültem szembe a tisztességes nővel, nem is néztem modellnek, csak a hangját hallottam modellinek, vagy még azt sem. Mind téves logikával dolgoztam. Vannak filozófusok, – egyiknek a nevét tegnap olvastam, de már elfeledtem, – akik szerint a hibás logika bün. Kérdés azonban, hogy olyan bün-e, amelyért pofon jár? Nem valószinü. Azután: lehet-e megsértenem valakit, akiről nem tudom, hogy kicsoda? Aligha. Mert a sértést, a szóbelit, igy lehetne definiálni: megsértek valakit, akiről egyrészt én tudom, hogy ez meg ez, ilyen és olyan, másrészt a köztudat is tudja, de én az illetőről mégis azt állitom, hogy _nem_-ez és _nem_-az, és nem ilyen, hanem amolyan. Vagyis: személyes jellegét és közismert tulajdonságait szántszándékkal eltorzitom. Amit azonban nem ismerek, azt nem torzithatom el. Amig valakiről nem tudom, hogy kövér, addig, ha azt állitom róla, hogy sovány, csak helytelent állitottam s nem őt, hanem magamat tettem nevetségessé. Ugy nézem, hogy ez a tanár ur esete. Nem tudta, hogy tisztességes nővel beszél, azt hitte, hogy modellel, azt hitte, hogy a modell nem tisztességes, azt hitte, hogy annak, aki nem tisztességes, mindjárt randevút ajánlhat, azt hitte, hogy akinek randevút ajánl, annak rögtön meg kell neveznie magát. Mindez nevetséges; a tanárra. S az egész cselekmény-láncolat gazdátlanul lógott, mert a tanár csak annak nevezte meg magát, akinek randevút adott, randevút pedig annak adott, aki modell, s a modell, az csak fikció volt. A fikció absztrakt. Absztraktumokból nem lehetnek igazi pofonok. Tehát – most már egész jól elmagyaráztam magamnak – a szobrász is tévedett. Neki is az absztraktumoknál kellett volna maradnia. Például pofont kellett volna igérnie annak, aki az ő feleségét modellnek véli. Ha a tanár jelentkezett volna, meg lehetett volna pofozni. De a tanár nem jelentkezhetett volna, mert ő a szobrász feleségét semminek sem vélhette, hiszen nem is ösmerte. Meg sem sérthette, pofont sem kaphatott.

Utólag azonban látom, hogy valahol én is elhibáztam a gondolkodást, mert, ime, a tanárnak nem is kellett jelentkezni, mégis meg lehetett pofozni, a tanár senkit sem sértett meg, mégis kaphatott pofont. Tehát, a föld gömbölyü, oda térek vissza, ahonnan elindultam, ez az ügy mégis rendben van.

The book keeps going