Forradalom alatt irt művek

Két esztendő ki volt szakítva eddigelé írói életemből. A két legsúlyosabb, legnevezetesebb év: 1848 és 1849.

A mit ez idő alatt írtam, három olyan lapban jelent meg, melyeknek példányai ma már csak mint unicumok léteznek s megjelenésük idején is nagyon kevéssé voltak elterjedve.

E műveimet, melyek részint szépirodalmi és történelmi munkálatok, részint a napi kérdésekkel foglalkozó humoristicumok, részint politikai irányeszmék, most összegyűjtve, rendezve és megrostálva adom által a nyilvánosságnak.

Erre több indok buzdított.

Legfőbb az, hogy e műveimet nem tartom elveszendőnek. E művekben látom írói kedélyem ifjúságát, átmelegítve a legmerészebb reményektől; a követelő fantáziát, mely a sorstul ábrándjai megvalósítását várja, mely kéjeleg a csodálatos napok sugárözönében s dühöng a réméjszakák vérvilágításában s túlzó csapongásaival egy nemzet hangulatát követi csupán. – Soha úgy írni, miként akkor, nem tudnék többé; – soha úgy érezni a leirottat, úgy visszaadni a szív igaz keservét és örömét, és soha oly bátran kimondani azt, a mit kigondoltam.

Másik ok, a mi e műveim sajtó alá rendezésére indított, az, hogy e két év alatt írott munkálataim között sok van olyan is, melynek műveim gyűjteményébe fölvételét nem óhajtom. Vannak hangok, a miknek kisérteties skáláját ha a rendkívüli napok szenvedélye érthetővé teszi is; ha a történelem azokat a rémkorszak vészkiáltásai viszhangjainak vallja is; de a kőltészet, a szépműtan, a jó ízlés nem igazolja soha. A viszhangnak nincs joga szólítatlanul újra feltámadni. Mind azt, a mi jelen könyvemben e két év alatt írt műveimből benn nem foglaltatik, megsemmisítettnek nyilvánítok: a mihez joga egyedül a szerzőnek van, ki a midőn ezen jogát használja, az által felmenti műveinek halála utáni összegyüjtőjét attól a kényszerű választástól, hogy vagy censora legyen az írónak, vagy mindent kiadjon tőle válogatatlanul, a mit elől-utól talál.

De a mit a költészet és szépműtan itélete alá merek bocsátani, bárha merész hangja a mai korra nézve szokatlan is, azt mind fölvettem e könyvbe. Egy korszakot festenek azok. E korszak elmult, el van temetve. Ég őrizze hazánkat attól, hogy az eltemetett halott még valaha feltámadjon! De a síroknak emlék is kell. S az elhantolt kor irodalma a legelevenebb emlék.

Az olvasó nyomrul nyomra fogja kisérhetni magát a korszak jellemét műveimnél, s annak behatását emezekre. A sajtó felszabadulása, a vér nélkül kivívottnak vélt nagy társadalmi forradalom legelső hatása a szépirodalmi és történelmi munkálatokon látszik meg; majd később az irányeszméken is, a mikben a mindenkitől osztott rajongás hangja uralkodik. A szabadság kéjérzete párosul a bocsánattal a multak keserveiért s a bizalommal a jelen iránt. A hit és testvérszeretet illuminál s tüzijátékot rendez. Később a tűz nem játék már, hanem vész. A sorokat a boszú, az elkeseredés, a hon élete fölötti kétségbeesés mondatolja. Átvonaglik rajtok egy-egy keserű kaczaj. A kínra csiklándottnak ádáz nevetése. Az országos jajszót sokszorozni, a segélykiáltást siettetni, az alvókat fölrázni törekesznek e hangok. – S mikor a paroxismust felváltja a megtérő egészség, hideg vérrel, tisztán látva, ugyanazon haza életének féltése, ugyanazon szabadságnak megőrizése: nem a szenvedély szilajságával többé; de a megyőződés elszántságával s a veszély nagyságának s az önfeláldozás bizonyosságának komoly tudatával. – Ez – nem műveimnek, de azon korszak hangulatának jellemzése.

Mily ellentétek a márcziusi irányeszmék s a «szegény király!» között! De a napok, melyeken megirattak, ép oly ellentétei voltak egymásnak. Ott a napfényes bizalom, itt a pokoli kétségbeesés. Ott a trón a nép minden óhajtását teljesíti; ád szabadságot, emberjogokat, feloldja a szellemet és a földet hosszú szolgasága alul; emitt visszavesz mindent. Amott azt hiszszük, hogy diadalunk csak játékba kerül: emitt átlátjuk, hogy az eredmény volt a játék. Elvesztve mindent, kigunyolva, megalázva, leggyűlöltebb ellenfeleinknek kiszolgáltatva, vertük vissza e hangokat az égre s azokra, kik az eget e földön képviselik.

Erre az időszakra esnek (csaknem egy rövid hó időközére) életem legválságosabb időpontjai. Események egy huszonhárom éves életben.

Pétőfivel, kivel lélekben egygyé voltunk forrva eddig, kétszeresen meghasonlottam. Először, mint társszerkesztő, a Vörösmartyhoz írt s általam nem helyeselt költeménye miatt; másodszor, mint férfi, oly családi ügyeimbe avatkozás miatt, a mik a legbensőbb barátra nézve is szentélyt képeznek.

Azon napokban nősültem meg.

Azon napokban égett le szülötte házam Komáromban: otthonom rommá lett.

Azon napokban vettem vállamra a fegyvert s követtem vezéremet a honszabadítás halálos munkájába.

A hon veszedelme fölötti elkeseredésen kívül önlelkem büszkesége is sarkantyúzott. Be akartam bizonyítani, hogy nem egy az enyimnél forróbb lélek lángja gyújtott fel eddig: tőle elszakadva is tudok égni! Petőfivel nem érintkezve többé, iparkodtam őt túlszárnyalni a szabadság bálványozásában.

A nagy események nagy kiábrándulásokat hoztak magukkal.

A schwechati napoktul a debreczeni idény kezdetéig csupa üres lapok vannak előttem.

Meggyőződtem róla, hogy mint harczos, kevesebbet; mint író, többet teljesítek a szükségesnél.

A magyar kormány új székhelyén válságszerűen léptem összeköttetésbe a haza sorsát intéző legkiválóbb kormányférfiakkal. Látköröm egyszerre kiszélesedett. Nagy embereket tanultam igen közelről megismerni, nagy események előkészítő gépezetébe beletekinteni.

Azt hittem, nekem is kötelességem a gép valami alkatrészének beállani. Kiadtam és szerkesztettem egy napilapot Esti Lapok czíme alatt.

A közvélemény mind e mai napig azt hiszi, hogy e lap egy «békepárt» közlönye volt. (Hiszen csak egyetlen egy példány maradt fenn belőle; de az sem könnyen hozzájárulható helyen.) Olvassa el a közönség a bennefoglaltakat, mik e jelen könyv III-ik részét képezik és itéljen felőle.

Ma nincs Magyarországon ellenzéki párt, mely nézeteivel oly messze menne s én nem írnám most azokat alá.

Akkor a helyzet kényszerűségének szüleményei voltak azok.

Több czikkét e korszakbeli működésemnek jegyzeteim kisérik, felvilágosítva a helyzetet, mely azokat előidézte. A mi bennük magánügy s egyes emberekre, vagy egymagamra vonatkozik; azt mind eltemettem. – A napnak is vannak foltjai; de a napfoltok elmulnak: – s hazánk szabadságharcza volt a «nap.»

Budapesten, 1874. október 15-én.

Jókai Mór.

ÉLETKÉPEK.

1848.

Budapest.