Csak így... : Versek, 1918-20.
Public-domain ebook
Csak így... : Versek, 1918-20.
Language: hu250 downloads on Project Gutenberg
Subjects
In: Poetry
Public-domain ebook sourced from Project Gutenberg #38461.
The opening · free to read
Mikor Ünnepet Ül…
Mikor ünnepet ül Lelkedben az öröm, vagy fájdalom, — Lehet gyászünnep is — Akit nagyon szeretsz, Akkor hozzá mehetsz, Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!
Akit szeretsz, annak Egész lelket áldozz, Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!
Akit nagyon szeretsz: Ne kivánd a házikódba társúl, Örvendj, ha a lelked vadvirágos, Messze síkján néha hozzád társul. Örvendj, mikor járhatsz Bársony-puha karján Erdők muzsikáló, suttogó avarján. Vagy ha hegytetőkön, Meredélyek felett Vigyázva, szelid kézzel átvezet.
Akit nagyon szeretsz: Völgyben ne lakozzál, Hegyen találkozzál, Ott társalogj Vele, Társalgásod imádkozás legyen, Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele.
Akit nagyon szeretsz, Soha meg ne csókold, ne öleld meg, Áhitattal csak a kezét fogd meg.
Akit nagyon szeretsz: Közted s közte, mint egy tündérfátyol, Lebegjen a távol.
Mint egy fényes, hűvös tündérfátyol, S hogy balgán letépjed, Őrizzen az Isten attól téged!
Ami el nem kophat Forró közelségbe’, Hosszú megszokásba’, Akárminek hívják: Annak az érzésnek örök a zománca.
SZÁRAZ LEVÉL.
Egy lány hajába hullt, A véletlen, a szél Hozta. Gyűrött kis múmia-levél, A sötét fürtök közt pihen: Vándor, különös, oda nem való, Szomorú idegen, Egy lány hajába hullt, most ott pihen.
A lelkem is ha lány hajára száll, Ott úgy pihen, Mint ez a vándor, Ez a szomorú, száraz idegen. Hogy megpihent: tán maga sem hiszi, Egy pillanat — s a szél tovább viszi, Tovább, tovább…
CSIPKERÓZSA.
A várteremben szűzi csend, A pergő rokka elpihent, Áll az idő s nincs benne óra, Királyfi, átkozott kezed A tüskerácsra mér’ teszed? Most boldog Csipkerózsa.
Százévig nőtt a lángsövény, Mögötte nincs könny, vágy, remény, Semmi, csak boldog álom, A gonosz tündér jót akart, Herceg, ez álmot ne zavard, Ne lássanak e tájon!
Alszik, tán rólad álmodik, Lovag, van bátorságod itt Álmához mérni rongy-magad? Az Élet vagy, Te átkozott, A bűnt, a bajt, a jajt hozod S kezedhez szenny tapad.
S ha vágynál mégis törni át, Találj szemben ezer halált, Szivedbe tüske törjön, Vérzőn szakitsd a lángfalat És úgy maradj a vár alatt És szomjuság gyötörjön.
S Te csak aludj, kis Csipkerózsa, Áll az idő, nincs benne óra, Sorsod nem mostoha, Az álmod szent, A rokka elpihent, Aludj, ne ébredj fel soha!
CSILLAG A VÍZ ALATT.
Ott lenn, a víz alatt, Egy másik, mélyebb ég; S hogy kisímult a tükör: Ezernyi csillag ég, Ragyogj, ragyogj, Te vízalatti ég!
Ragyogj, ragyogj, Te örök Ideál, Tőled el nem választ Sem élet, sem halál, Ragyogj, ragyogj, örök-idegenűl, Fenn is, lenn is elérhetetlenűl, Ragyogj, ragyogj!
Ragyogj, ragyogj, Örökkön tiszta kép E lélek vízalatti, mély egén, Én már tudom: Csak azt nem vesztem el, A miről soh’se mondhatom: enyém. Ragyogj, ragyogj Éjféli Csillag, lelkem mély egén.
SÓHAJOK HÍDJA.
A mi életünk sóhajoknak hídja, Mely átível a sötét lagunán, — S majd jőnek egykor boldog gondolások: Szerelmes párok — sok száz év után.
S a híd alatt megállnak. Ó be mások, Be mások lesznek ők, mint Te meg én, S majd nézik egymás ifjú arculatját Velence ősi, komor tükörén.
A mi életünk sóhajoknak hídja, De elszánt léptünk alatt kong a híd, Lenn ásítnak az ólomkamarák És rajtunk senki, semmi sem segít.
Akkor majd nászdal zeng a híd alatt, S egy erős kéz szorít egy kis kezet, — Mi akkor már történelem leszünk: Fekete kő, s fehér emlékezet.
Úgy Fáj Már Minden…
Úgy fáj már minden, minden idebenn: A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj, Minden, mi általreszket szívemen, Legyen az ember, muzsika, vagy táj, Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat, S rejtekúton a szívembe talál, S álomba ringatja a kínokat, Elaltatja a multat, s a jövőt. Pedig be nehéz megtalálni már Az ösvényt, a szivembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az útakat, Ördögpalánták ágaskodnak rajtok: Száraz kórók és keserű füvek, Minden, mi beteg szivemből kihajtott.
Martir a szó, mely jő hozzám ez úton, És szent a szív, mely küldi őt ezen, S mely liliomok magvát hinti el Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél, Mely liliomok messze magvát hozza, Magot, melyből a békesség kikél.
Egy Lélek Állt…
Egy lélek állt az Isten közelébe’ S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld És keserün kelt ajkán a „_miért_“, Mikor az Isten intett neki: „Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szőtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat; És most hiába, le kell szállanod, Öröktől fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd, Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng. Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!“
S szólt a lélek: „_Én nem akarok menni!_ Én boldog vagyok Veled, Istenem; Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S felöltenem a gyötrő Nessus-inget, A meghasonlás örök köntösét, A nekem szabott, hitvány rongy-ruhát? Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng; mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely megrozsdásodik, S ampolnába, mely romlandó cserép?!“
És szólt az Isten szigorún: „Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan, Talán te légy kivétel? Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni, S jobban becsülni meg az örök fészket!“
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún indúlt a kapu felé, De onnan visszafordult: „Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenűl, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha csak egy percre, ha csak, mint egy álmot.“ S felelt az Úr: „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.“
Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe’, Innen hova hághatna még a láb? E csönd, e béke: ez itten a csúcs — És nincs tovább.
Add a kezed; lenn lakodalmas nép, Mirtusz menyasszonyfőn; A mirtuszt édes, irigyled-e még Itt, e kopár tetőn?
Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs, S a zuzmó tengve él, A lelkünket a nagy csend összehajtja, Mint két ágat a szél.
Add a kezed, látod lemegy a nap; A nappal szembe Nézzünk így, győzelmesen, szomorún, Kezed kezembe.
The book keeps going
Keep reading, and see it illustrated
Reading is free forever. Sign up and watch scenes appear while you read.
Scenes Storieta drew for other classics.
