Cognac-idillek: Novellák

Egy idő óta nem tudok aludni és mindenféle bolondságot gondolok összevissza.

– Annál jobb, – gondolom napközben, – legalább több időd jut a munkára.

– Lefekszem, – gondolom este, – a tudósok szerint vízszintes fekvésben lehet legjobban gondolkodni. Gondolkodol majd, hiszen már egy örökkévalóság, hogy nem gondolkodtál.

– Aludni akarok, – gondolom, mihelyest eloltom a lámpát, – végre is aludni muszáj és minél hamarább fogsz hozzá, annál előbb sikerül.

Lehúnyom a szememet és eszembe jut, hogy a télikabátomról szakadoznak a gombok. Úgy elérzékenyedem erre, hogy szinte sírva fakadok. A szakadozó gombok árvaságra vallanak s noha nem vagyok árva, többet hiszek a gomboknak, mint a valóságnak. Magam állok a világon, én jóságos istenem, oly szomorú az árvák sorsa.

– Ne bolondozz, – mondja egyszerre valaki és én nem csodálkozom rajta, hogy egy kutyafejű ember ül egy vörösterítékű korcsmaasztal előtt, míg magam az ágyban heverek. – Sohsem szerettél mással lenni.

– Ez igaz, – mondom, – de nem is voltam soha ilyen egyedül. A gombjaim…

– Magad varrtad föl, mert lusta voltál szólani, – mondja amaz.

És én nem kérdem, honnan tudja, kicsoda, nagyon jól ismertem régi jó barátomul ezt a kutyafejű embert, noha most látom először szemtől szembe magammal.

– Ha a fejed fájt, – folytatja – haragosan morogtál a részvevő szóra, mely borogatást kínált és mogorván a fal felé fordultál. Ha csapás ért, jobban gyűlölted a szánakozókat, mint az ellenséged. Gőgösen, hencegve utasítottad vissza az életet és szeretetet s haragudtál, amiért engedték magukat visszautasítani. Hát nem így volt?

– Igy volt, mondom, most is így van. Mert ami bajom van, az az enyém, nincs jogom belőle másnak juttatni. De ami örömöm volt…

– Ismét hencegsz. Hát örültél valaha világéletedben?

Nem tudok neki felelni. Úgy rémlik, mintha mégis lett volna örömöm, de sokkal hiúbb vagyok, semhogy az örömről époly nyiltan szólnék, mint bajomról. Az ember nem szeret szenvedni, de szívesen kérkedik vele, hogy mindig szenvedett.

– Szóval, jó ember vagy, – folytatja az én gondolatomat, – a mártirom jóság áldozata. Ha szép asszonnyal szóba álltál, nem rögtön a szemedbe vágta, hogy jó ember vagy? A susztered, mikor váltani küldted s vissza sem jött, nem azt gondolta felőled, hogy jó ember vagy? És magad, amikor élhetetlenséged vádja nagyon sanyargat, nem a jóságoddal mented föl magadat? Most, hogy itt fekszel és nem bírsz aludni, nem azért nem mozdulsz, nehogy a szomszéd szobában esetleg felkölts valakit? A villamosról nem ezért szorulsz le utolsónak? Rendezvoust nem azért nem kaptál soha? És az összes gazságaidat nem azért követted-e el, mivel jó ember vagy?

– Hagyj békén, – mondom ásítva, – mintha ezeket a dolgokat már valahol olvastam volna.

– Csalódol, – mondja ő, – írtad őket, de nem magadról. Modell után dolgoztál és nem tudtad, hogy modelled magad vagy.

– Hallod-e, te kutyafejű, ha nem tudnám, hogy ágyban vagyok s te csak silány látomány vagy, kidobnálak.

– Természetes. Amíg mások fejéhez vagdoshatod a szavaimat, addig én vagyok az igazság, mikor neked kell nyelned, kutyafejű cinikus vagyok. No, hát lássunk tovább. Mennyiben volnál különb másoknál? Úgy élsz, mint egy bölcs, örömtelenül s úgy gondolkodol, mint az éhes kutya, örömre vágyva. Lemondtál mindenről és vágyakozol mindenre. Életed a másoké, de minden embertől szeretnéd visszakövetelni az életedet. Nem tettél soha rosszat és minden gondolatodban kísért a gonoszság. Igaz ez?

– Nem. Mert nem vagyok angyal, hanem csak ember, akinek kísértésekkel kell megküzdenie. Az én tisztaságom annál többet ér, mennél súlyosabban harcolok érte önmagammal. Ahol nincs ördög, ott könnyű menekülni a pokoltól. A kísértő gondolat sohasem győzött rajtam, mert erősebb voltam nálánál. Gorombáskodj, amennyit tetszik, de ezt az egyet nem hagyom.

– Mert ebben az egyben nincs legkevésbé sem igazad. Ha mondom, hogy tolvaj vagy, a szemembe kacagsz, de ha mondom, hogy gyáva vagy, dühös leszel. Hisz annyira filozófus csak vagy, hogy tudjad, mit jelent ez!

– Nos, hát beszélj. Állok elébe.

– Jól tudod, hogy nem küzdtél a kísértéssel, csak nem tudtál cselekedni. Soha belső tusában le nem győzted magad, de mikor arra került a sor, hogy karodat emeljed, tunyán összeroskadtál magadba. Nem vágytál soha asszonyi csókra? Nem hevültél soha rád csillanó tekintettől? Dehogy nem. De nem volt erőd élni az alkalommal és engedelmeskedni az ösztönödnek. Nem akartál soha gazdag lenni? S amikor alkalom kínálkozott, nem akartál-e, avagy nem tudtál vele élni? Nem szorultál soha a hatalmasok támogatására? Dehogy nem. Sőt számítottál rá, sőt óhajtottad. Áhítottad a kegyüket, ott kuncsorogtál a közelükben s lested kutyaként a figyelmüket. S mikor gőgösen elfordultál tőlük, ugyan gőgből tetted? Nem. Menekültél a cselekvés kényszerűsége elől. Megtagadtál már valamit valakitől? Nem. De szerettél volna megtagadni valamit? Igen. Aki nemet akar mondani, annak erősnek kell lennie, aki igent mond, annak nem kell jónak lennie, elég, ha gyönge. Mindent egybevetve, azt hiszem, te vagy a világ legsilányabb teremtése, azért nem tudsz még csak aludni se.

– Mégis hazudsz, kutyafejű, noha ismersz engem. Igaz, cselekedni nem tudok, de csak akkor nem, mikor a magam érdekében kellene tennem. De egyszer egy részeg embert, aki főbe akarta magát lőni, megmentettem úgy, hogy a revolvere nyilásához szorítottam a saját homlokomat. A részeg nem sokat okoskodik, ha elsüti a fegyvert, ma nem élek. De nem sütötte el s ő él. Egyszer egy nagyon szép fiatal leány nyitott be hozzám, hogy tanítsam meg a bűnre. Majd beleőrültem, de kinyitottam az ablakokat, kinyitottam az ajtót, s morált prédikáltam neki. Ma boldog anya és tisztességes asszony. Ha hencegni akarnék, többet is mesélnék. De ezek is bizonyítják, hogy tudok cselekedni is.

– Szegény ember vagy, – mondja amaz, – ha már ezekben is cselekvést látsz. Az egyik akaratlan reflex mozdulat, vagy szintén részegség, a másik egyszerű gyávaság. Félsz a következményektől. Irtózol a lelketlen tettektől, mert elgondolod, hogy a veszendő leány kétségbeesése, gyalázata téged sújthat, ismered képtelenségedet a gonoszság teljes és egész megcselekvésére. Morált prédikálsz annak, aki csókodat kívánja, mert jól tudod, hogy az első zokogásra kénytelen feleségül vennéd. De hiszen kár erről sokat beszélni. Az ember mivolta abban tükröződik vissza, miképen vélekedik másokról. Te, aki senkit sem bántottál soha, aki mindig jó vagy, nem tudod megvetni azt, aki kíméletlenül gázol keresztül a mások lelkén és soha jót nem tett. Sőt szereted ezeket a gonosz embereket, akik mindent megtesznek, amit gondolnak és irigyled őket. Ez mutatja, ki vagy. A cselekedetek épúgy hazudnak, mint a szavak. Csak a gondolkodás őszinte, a fölfogás a jellem. Te, aki nem tudod gyűlölni a rosszat, hiába nem mívelsz rosszat, mégis gonosz vagy. Te, aki igazolni tudod az önző csúszás-mászást, hiába hordod fönn a fejedet s élsz Diogenesként a hordódban, mégis csak csúszó-mászó vagy, aki adja a repülő sast. Szóval, ha egészen világosan akarnám magamat kifejezni, azt kellene mondanom, hogy képmutató vagy, még önmagaddal szemben is.

A kutyafejű ember az öklére borult, úgy nézett rám elmosódó tekintettel. Mintha könny csillogott volna hűséges kutyaszemeiben. A vörösabroszos asztal lassanként beletűnt az éjtszakai sötétbe s úgy éreztem, mintha valaki nyalná a kezemet.

– Jön az álom, – gondolom még elbódulva, majd hirtelen fölbuzdulás kél szívemben, a vérem hevesebben lüktet, úgy érzem, mintha karom izmai megdagadnának s hirtelen, energikus, ellenállhatatlan akaratként fogamzik meg bennem az elhatározás – szeretném, ha már reggel volna, hogy végrehajthassam:

– Megparancsolom, hogy varrják föl a kabátom gombjait!

II. A MEGCSALT ASSZONYNÁL.

Ma olyan hangulatban vagyok, hogy okvetetlenül boldogtalanságot kell szagolnom. Nagyon elégedetlen vagyok magammal, megint úgy érzem, hogy semmi értelme sem volt a születésemnek s tiszta badarság, hogy még nem temettek el. Ezért kell boldogtalanságot látnom. Rájöttem, hogy aki jobban meg van elégedve önmagával, mint a világgal, az boldogtalannak tartja magát.

Lássuk csak, ezúttal kettő van raktáron. A gyászos özvegy és a megcsalt asszony. Az utóbbi közelebb van, menjünk hozzá. A gyászos özvegy sem megy addig férjhez.

Belépek a szűk előszobába. A nagyságos asszony itthon van? Persze, hogy itthon van. A nagyságos asszony épolyan biztosan itthon van mindig, ahogy a nagyságos egészen biztosan soha sincs itthon. Aztán hallom is az indiánordítozást. Négy fia van az istenadtának, azok a prairien szoktak végigszáguldani s ilyenkor a mama a paripa, aztán az elfogott fehérbőrüeket szokták megskalpolni, s ilyenkor a mama haja szolgál skalpul.

Bízvást rájuk nyithatom az ajtót. A nagyságos asszony egy viseltes pongyolában hanyatt fekszik, s a legnagyobb fiú, a tizenegy éves óriás, éppen a mellén térdel és egy tintás léniával riszálja a húrszerűen megfeszített szőke hajzatot, míg a kilencéves óriás a fehérbőrű ujjainak csavarintásából akarja megállapítani, hogy van-e még benne élet. Nincs, mert a hétéves az arca előtt térdel, fölemelt ököllel figyelmeztetvén, hogyha kiáltozással még életet árul el s így elrontja a játékot, a szájára fog csapni. Az ötéves óriás azonban kegyelmes, ő csak az asztalról lóbázza le lábait s használt írótollakkal nyilaz le rá, száguldó paripáról.

Amint belépek, a kép pillanatra élőképpé dermed, aztán az óriások roppant szendén és illedelmesen elém járulnak, s pacsit adnak. Soha náluk szelídebb, jobb nevelésű óriásokat nem láttam. Még a mamájuknak is engedelmeskednek az idegen láttára, aki valahogyan magasra emelt reszkető karokkal kontyba csavarja, s úgy ahogy, megtűzi haját, s alig lihegve kiküldi az óriásokat.

Én: No hallja, kedves barátnőm, maga nagyon rontja ezeket a szende báránykákat.

Ő: Mit csináljak? Az apjuk gyermekei. Csak akkor boldogok, ha engem megkínoznak.

Én: Pedig lássa, ha nem engedné magát megkínozni, époly boldogok volnának, mint mikor az apjukat, vagy engem nem kínoznak meg. Maga szenvedélyesen kiélvezi az anyaság mártíriumát.

Ő: Igen, ezt fogja rám az uram is. Persze, könnyebb engem hibáztatni, mint elismerni szenvedéseimet.

Én: S maga szívesen szenved, csak ismerjék el. Az előbb mondta, hogy az apjuk vére. Persze, úgy értem. Nemcsak ő, hanem a gyermekei is taposnak magán.

Ő: Kérem, én leszámoltam ezzel. Azért jött ide, hogy megkínozzon? Jól van, mindenki ártatlan, csak én vagyok bűnös, mindenki szent, csak én vagyok oka mindennek. Tudom már, tehát kár megmondania.

Én: Nem úgy, drágám. Én a barátjuk vagyok. A magáé inkább, mint az uráé, mert maga asszony.