Public-domain ebook
Vadon virágai
by Mór Jókai
Hungarian418 downloads on Project GutenbergDownload EPUB
Public-domain ebook sourced from Project Gutenberg #55632.
The opening · free to read
I. a Vellebit Hegy
Magyarország végvidékén vagyunk, a mare-capellai hegyláncz és a vellebiti havasok összejövetelénél, egy laktalan sziklavölgyben.
A hegytetők kopárak; rendetlenül felmeredező sziklaéleiken itt-ott nyúlik fel egyes sötét fenyőszál, vagy töveiből félig kicsavarva, szárazan lóg le a meredekbe. – A hegyoldalakat szüntelen száraz avarfű és páfrán fedi, mely sötétzöld, de semmi állatot nem táplál.
Más bérczeken a kőszáli sas keresi fészkét, s zergenyájak legelnek a felhőnyi magasban, más bérczek között a vadászok lövései visszhangzanak, a távolban pásztorkürt rivall, vagy egy havasi kápolna andalgó estharangja szól – itt néma minden, e vidék meg van halva, benne sem ember, sem állat nem lakik; csak egy fekete-zöld zuhatag esik alá egyhangú morajjal tizenhat ölnyi magasról a terméketlen völgybe, hol elenyészve, az Unna partjain tör újra elő a föld alól. – A völgy maga kavicsos, veres ochrafölddel van fedve, melyen még csak tövis sem fogamzik; legmélyét egymásra döntögetett bazaltoszlopok fedik, köztök lyukacsos, penészes kövek, sivár lávanemű rétegek vannak sivatag egykedvűséggel elszórva, s a vidéknek a legtaszítóbb alakot kölcsönzik.
Az egészen valami felötlő enyészetszerű szomorúság jelleme tűnik fel. A völgyben heverő faragott kövek, elévűlt cyrill betűkkel ötszegű lapjaikon, pusztult iharfaerdők porhadó tövei, a vellebiti hegytetőn egy vén fellegvár düledékei roppant sötétkék gránitdarabokból összehordva, minő köveket most e környék nem terem: mindezek hallgatva mondják, hogy e táj élt valaha! S azt, hogy meghalt, s hogy nem fog élni többé: mutatja az elhagyottság, a hangtalan nappalok. Benne a szél sem zúg, hanem csak sóhajt. Pedig a repkény, mely most a dúlt vár romjain kúszik, egykor a harczos várurak sisakjait köríté, s a vad rozmarin, mely most az ablaknyilásokból zöldül, hajdan tán az úrleányok menyasszonyi koszorúja lehetett? – –
Hétszáz esztendővel ezelőtt élt itt a harczos Barlavit. Ott áll még a bástya, melyről meg szokta fúni kürtjét, midőn bojárjait a szomszéd kopanicsákból összehítta. Ama szirtfokon szokott fellobogni a jeltűz, melylyel szomszédainak haragját megizené.
Hét század kitörölte minden emlékből nevét, csak egy mohos kőszikla emlékezik még rá, melynek sima oldalába öles betűkkel van bevésve e név: Barlavit.
E szikla tövébe fektették halála után. Most nem nyugszik ott. Tetemeit két ízben vették ki koporsójából. Egyszer a vakbuzgó nép, hogy bucsújárással hordozza körül harang- és énekszó mellett, másszor ugyanazon vakbuzgó nép, hogy szivébe karót verjen s megégetett hamvait a sziklatetőkről a szeleknek szórja…
Halála után még 300 évig állt vára, bezárt kapuval, laktalanul és teljes épségben, mintha csak alunnának egykori lakosai.
A földmíves még akkor árpát, tönkölyt aratott a völgyben, s babonás szédülettel néze fel a komolyan hallgatag várra, melynek ormára olykor nehéz ködök ültek. A vakhit Barlavit lelkét látta bennök.
Hét század előtt ama thymiangyepes sziklahomlokon – hol most a vad kökörcsvirág ingatja fejét – egy szőke ifjú szokott esti holdvilágnál üldögélni: hosszú selyemszőke hajfürtei csillogtak az esti fényben; s míg lába alatt a völgyből átlátszó ködök emelkedének, mélázó dalai reszketve libegtek alá a csendes völgybe, mint mikor a porphyrsziklákon átfuvalló szél æolhárfai hangokat hord tündéri töredékekben a néma távolba.
Ez volt Barlavit egyetlen férfiunokája – Adonis.
S túl a mare-capellai előhegy oldalában van egy kerek domb, – most semmi nyoma ott az életnek, a hely puszta; hanem akkor egy magas ház állott rajta, keskeny gót ablakokkal, körüle széles párkányzott kőkerítés… S mikor a lantos hattyúszava átrezegte a szendergő vidéket, mikor csak a csillagok virrasztottak és az ábrándozók: olyankor a magas ház egyik ablaka megnyilt, s egy ifjú hölgy tekinte ki rajta, tündéri mosolytalan arczczal; gyermek volt még s örült a méla hangoknak és a csillagos éjnek, s gyakran éjfélekig elkereste a félhomályban a bús hangok dalnokát.
Meg kelle őt látni az ifjúnak: így volt megirva a jövendők könyvében, s a várnak el kelle pusztulni, el a szomszédháznak, el az egész vidéknek: ez volt utána irva.
Ez idő óta a halvány szűz ablaka alá járt dalait énekelni Adonis; az ablak – mint szokott – megnyílt, a hölgy kinézett, a hold világított, és ők ismeretlen fájdalmakat kezdtek érezni… ez volt a szerelem.
Két cherub volt a magas ház ajtajára faragva.
Két cherub, a mint a paradicsom határain állva, lángkardokkal üldözték el az első vétkezőket.
Ez ajtót nem látta senki nyitva, küszöbéhez ösvény nem vezetett… az a vad gyopár sárgult akkor is körüle, a mely most.
Ez ajtó előtt térdelt hosszú éjeken át rimánkodva a lantos. Ez ajtónak panaszolta el, hogy szive fáj. Ez ajtónak küszöbét áztatta könyűivel; de soha egy hang sem felelt kérdéseire. Az ajtó zárva, a ház néma maradt; legkisebb nesz, egyetlen egy emberi szó nem hallatszott udvarán belől.
Midőn közelebbről kezdte vizsgálni Adonis a sírboltként elzárt házat, észrevevé, hogy annak ablakai mind vakablakok voltak, azon egyet kivéve, melyen át kedvese, a szomorú gyermek, szokta nézni az éj csillagait, s hallgatni hárfája méla pendüléseit.
De nem hallgatott szivében a fájdalom…
Önmagából kikelve vágta lantját – melyet nem bírt megnyitni vele – a kapuhoz; a lant összetört, a húrok fájdalmas hangzavarban szakadtak össze… a megütött ajtó moraja fenyegetve hangzék végig a hosszú folyosón: Adonis megszünt lantos lenni. Barlavit unokája lett, azon Barlavité, kinek kezében a kard szokott énekelni haláldalt; azon Barlavité, kinek szavától a várak ormairól a tornyok hullottak alá, s kevély vajdák fejéről a koronák. S ment kétségbeesetten felkeresni a Fruscagora tövében a barlangot és annak szomorú lakóját.
II. PIATRA KUPCSEGULI.
A Piatra Kupcseguli egy nagyszerű csepkőbarlang a Fruscagora hegy tövében. Keskeny nyilásból nehéz szagú savanyú forrás buzog ki, mely mindent, mit keresztül foly, kővé változtat. – Az egész Vellebit e barlang szétágazó odvaitól látszik összevissza furva lenni, miknek tömkelegét még nem járta be emberi nyom, örök rejtélyül állanak nyitva azok évezredek óta; belsejökből dermesztő hideg szél fuvall, s az egymásra dülő kőrétegek közül tejfehér patak folydogál, melynek a barlangon kívül semmi nyoma… valami gypszakna folyadéka lehet.
Mindjárt a bejárásnál nagy templomi terembe jut az ember, melynek szövétnekfény be nem éri boltozatát, a magasló sötétben vesz az el, beláthatatlanul, míg a lecsepegő stalactit ide lenn a legcsodásabb alakokat teremti, mintha valamelyik Demiurgus készítene itt fia számára gyermekjátékokat; itt egy kristály-oltár átlátszó mennyezettel, amott egy jéggé fagyott zuhatag, – magas, a boltozatig emelkedő oszlopok csarnokai közt grotesk, idomtalan mammuth-alakok, a legkülönczebb természetszeszély-alkotta bálvány-szobrok egymásnak előlgetve s egymást támogatva, teszik egyetemét a roppant gnóm palotának.
E terem közepe táján szédítő mély üreg tátong, melynek feneke – mint a boltozat – be nem látható. Mélyében szüntelen forr, szüntelen zúg valami, mintha az állati hangok legvadabbjai vegyülnének egy összes hangviharrá, mely koronkint el-elcsendesül, majd ismét orkáni bőgéssel támad újra fel… hihetőleg valamely periodikus zuhatag ár-apálya okozta e tüneményt.
Olykor látni e mély sziklaörvényben reszketeg fénylőpontokat, mik a sziklahasadékok közt föltünedeznek, szeszélyes kanyargások közt tánczolnak hosszan elnyúlva a kiálló csúcsokon, mint a mesés hegyszalamanderek, s többször a rejtett aknák vad levegője közé tévedve, roppant lánggal és pukkanással töltik be az üreget, mely után, mint álmából felháborított szellem, a mélységből hófehér kénfüst emelkedik ki. Ugyane tünemény mutatkozik, ha az örvénybe kanóczot vetnek; mely kisérlet azonban azon veszélylyel van összekötve, hogy ilyenkor a földalatti rázkódás miatt a boltozatról roppant stalactit tömegek válnak alá, s a kisérlőt könnyen eltemethetik.
Jelenleg a savanyú érczpatakban, mely a barlangon keresztül foly, igen szép kővé vált csontokat találni, s ezüstös kardmarkolatokat, mikről a vasat leette a rozsda.
E barlang örvényében lakott kétszáz év előtt egy vén leány, neve Márcze Záre. A köznép maig is hiszi lételét, s ha olykor a föld megrázkódik terhei alatt, ha a vetéseket jégeső vágja el, ha a falvakat dögmirigy vagy éhhalál üríti ki: megemlékezik Márcze Záre nevére s gyermekeit félni tanítja tőle.
Hetven évig lakott ez örvény odvaiban Márcze Záre, szítta az aknák romlott levegőjét, nézte az örökké tartó sötétséget, s virrasztott az örvény zúgásai mellett.
Mentül nyomorúbb, annál hosszabb az élet. Az eltakart tűz lassan ég, de sokáig. Márcze Záre élethossza a mesés végtelenben vész el.
Kevesen látták őt, s kiknek félemeletes perczek megmutatták alakját: szörnyű dolgokat tudtak felőle mesélni. Aknáját ritkán hagyta el, s csak legsötétebb holdvilágtalan éjszakákon, a mikor lappangva vonult végig a vidéken, meglátogatta az éhbeteg farkast berkeiben, s behallgatózott a babonás pór ablakán, s megszedte a harmatot a violamaszlag éjjel nyiló virágkelyheiből.
Hanem őt sokszor meglátogatták ijesztő tanyáján; – ha valaki ellenségén akart boszut állani, ha valaki nőt akart elcsábítani, vagy ha nők ráuntak férjeikre, szóval ha valakinek rosz tanácsra volt szüksége, felkereste a vén leány tanyáját, üszköt vetett le az örvénybe, s ha hulló sziklák agyon nem ütötték: meghallá Márcze Záre hangját.
Sötéthez szokott szemei a legfeketébb éjen át megismerék a kérdezőt, s éjjeli kóborlásai megtudaták vele mind azt a gondot, mely éjjel aludni nem tud; azért a nélkül, hogy az idéző nevét, vagy kivánatát kérdezte volna, elmondá a sötét lény tanácsát. Jaj volt annak, ki azt megfogadta!…
E barlangba hozta szenvedélyeit Adonis.
Hárfája darabjaiból tüzet rakott az örvény fölött. A máglya versenyt égett szivével, a stalactitszobrok ragyogtak.
Ekkor egy üszköt vőn kezébe, vele a kietlen mélységbe levilágított, s ajkai elkékültek, midőn a nevet kimondá: Márcze Záre; s a lángoló hasábot az örvénybe levetette.
Iszonyú dördülés hallatszott: a rögtöni levegő-nyomás kioltá a kis tüzet; – körüle sötét lett, mint a világ teremtése előtt lehetett.
És a sötétben, kiválva a mélyben dühöngő zuhatag üvöltéséből, egy erősen lihegő asthmatikus hang szólalt meg, valami bántó, sohajszerű suttogás, minőt nehéz álmaiban tapasztal az ember, midőn a hangot véli látni, s a néma tüneménynek szavait szivén keresztül érzi. – Én vagyok Márcze Záre – szólt a hang. Én láttam a férget, mely a sötétben születik, én láttam a gondolatot szived fenekén. Te Barlavit unokája vagy, a szőke lantos. – Te szereted azon lányt, ki a néma házban lakik.
Az ifjú megdöbbenve kapott szivéhez, mintha a félelmes lény szemei elől akarná azt eltakarni.
A vén leány többször látta őt zivataros éjszakákon ülni a néma ház küszöbén, a mint szőke hajáról a zápor vize, szemeiből a könyek csorogtak alá.
– De te nem fogod őt birhatni, mert azon házból, a ki bement, soha vissza nem jött; te pedig annak küszöbét át nem fogod lépni soha.
The book keeps going
Keep reading, and see it illustrated
Reading is free forever. Sign up and watch scenes appear while you read.
Scenes Storieta drew for other classics.
