Dekameron (1. rész) Száz novella

Az ezerkétszázas esztendőkben volt egy gyönyörű városa Magyarországnak: Budánál erősebb, Váradnál gazdagabb, Pozsonynál előkelőbb: – Esztergom a neve.

Egészen más Esztergom, mint a mostani; nagyságra is négyszer akkora, hát még fényre és gazdagságra; ott voltak a főurak legpompásabb nyári lakai, s a Déda csatorna, a miben most felgyűrközött pórasszonyok áztatják a nehéz illatú kendercsomagokat, akkor három helyen is át volt hidalva, a mint a széles párkányos kőfal átszelt rajta, mely a királyi kerteket csatolta a városhoz.

A hegytetőn állt a tágas, erős vár, szertelen bástyáival, mikből felvonó-hidakon keresztül lehetett kijönni; benn a várban István vértanú ódon temploma, magas, fekete falával; a hova ha búcsújáratkor megindult az Istent szolgáló díszmenet, vége-hossza nem volt a pompás zászlóknak; a pánczélos keresztvitézek, kik levett föveggel, lovon ülve, csodálatos palástokban kisérték a főpapok baldachinjait és az ország főurai, fényes bandériumaikkal, a gazdag czéhek, a burgundi kézművesek, lombard és franczia kereskedők, saját nemzeti viseleteikben, fényesen öltözött asszonynépeikkel: – mikor a vár egyik kapuján bementek, a másikon kijöttek, végit nem lehetett várni a pompásnál pompásabb csoportozatoknak.

Mert hogy akkor háromnegyedrészben idegenek lakták Esztergomot. A keleti kereskedés Görögországon át a Dunán vette végig útját, s legfontosabb telepe volt Esztergom. Télire ide huzódtak a kereskedő-hajók, minden nemzet lobogóit ott lehete látni a sziget közti Duna-szakadékban, a part hosszában álltak a roppant lerakodó-helyek, örökké élénk tömegtől körülvéve.

A jövevény akármelyik kapuján lépett be a városnak, jártas kalauzra volt szüksége, hogy el ne tévedjen az utczák tömkelegében, a minthogy holmi vidéki emberek, kik elbámultak a sajátszerűen épített házak alakjain, a boltok gazdag kirakatain, a tarka-barka lebernyeges viseleten, németek feszes lábain, olaszok tollas fövegén, a különféle templomokon, gyakran egész nap sem tudtak onnan kiigazodni, kivált ha nem is sejtettek ahoz a nyelvhez, mely épen a bekószált utczában otthonos volt: itt belga, amott görög, a másik piaczon már olasz, a túlsó negyedben franczia; szinte belekábult a feje, a ki helyre akart közöttük igazodni.

Minden nemzetségnek külön városnegyede volt. Azok között legfényesebb volt az olaszoké és görögöké. Mint hajdan Róma és Byzancz, úgy Esztergomban a római és byzanczi nép vetekedett egymással azon, melyiknek vannak márványnyal czifrábbra szegélyezett házai, ékesebb vasrácsok ajtaján, hímesebb szőnyegek erkélyein, rettentőbb sárkányok és vizi csodák csatornáin, mik onnan a vizet okádják; kinek a felesége hord nehezebb aranylánczot és kösöntyűt, kinek telik csengős öszvéren, kinek gyaloghintóban a járás? Volt közöttük olyan gazdag, kényes kereskedő is, a ki soha az utcza kövére le nem lépett, hanem ha templomba kellett mennie feleségestől, a hová nem illett magát hintóban vitetni, bársony vánkosokat rakatott lábai elé az utczán, azokon lépdelt végig a templomajtóig.

Jó dolguk is volt az atyafiaknak itten. Bölcs fejedelmeink ellátták őket annyi szabadalommal, hogy sokkal többre tarthatták magukat, mint egy nemes ember; a maguk országában sem lehettek volna jobban otthon. Az ország nemessége itt költötte pénzét; kaphatott is érte mindent, a mit csak külső ország előteremt; olyan levantei selymet tudom nem mértek akkor sehol singgel, mint Esztergomban a görög piaczon, sem annyi igazgyöngyöt egy rakáson nem lehetett látni, mint a lombard-utcza mind a két oldalán rostély alá rakva.

De nemcsak drága kelmét, igazgyöngyöt lehetett találni Esztergomban; van annál még mind becsesebb portéka is, a mitől az előtt is, azóta is sok jó nagy úr lett koldussá. Ármányos portéka, a mit megvenni veszedelmes, ingyen kapni még veszedelmesebb, elveszteni nagyon könnyű. A közéletben szép asszonynak hívják.

Az esztergomi szép asszonyok országszerte híresek voltak.

Ha az ember végig ment az utczán, azt sem tudta, hova nézzen? minden ablak rácsa mögül, minden nyitott boltajtóból új meg új meglepő szépség ragadta meg szívét, itt egy szőke, ott egy barna; ez tűzszemű, amaz szelid, ábrándozó; ez halavány, amaz csattanó piros; ez még bimbó, amaz már kifejlett rózsa; annyi különféle nemzet különfajú szépsége nem csoda, ha nagyurainkat oly erővel vonzá Esztergom falai közé, hogy némelyik egyebet sem hozott onnan vissza a kardjánál.

Nem is hítták az esztergomi hölgyeket másképen, mint az «esztergomi százszorszépek».

Ez a czím azonban csak a külvárosok delnőit illeté, mert a várban, meg a királyi negyedben jobbára ősrégi családok laktak, vagy újabb nemes indigenák, a kiknél még megvolt az a hagyományos szokás, hogy a lányka ártatlanságát s a feleség erényét a férfiak nagyrabecsüljék; ezért azokról keveset lehetett beszélni. Az olyan asszony, ki férjéhez hű, csak «egyszerszép», nem «százszorszép». Azután meg a nemes urak nem is értik ilyen dologban a tréfát. László király kegyetlen törvénye értelmét akármelyik hajlandó volt a gonosz alkalom esetén végrehajtani; a csábító és elcsábított kard hegyénél csókolózott.

Ah de odalenn egészen más világ volt. A jámbor kereskedő-nép egész nap boltjában ült, feje tele volt számokkal, nyereséggel, veszteséggel; nem kérdezte, ki mulattatja otthon feleségét, leányait? nem is riaszthatta el házától bőkezű vásárosait; a legokosabb szemet hunyt, s iparkodott kerülni a botrányt, ha pedig akadt olyan balga, a ki leskelődött, no azt azután lóvá is tették mindannyiszor, s annak csufondáros tréfáit minden kocsmában dalolták az akkori énekesek, hegedősök, a mi dicső elődeink.

A mi dicső elődeink, a poéták, akkor nevezetesebb emberek voltak, mint most. Hatalmas főuraink asztalánál, nagy ünnepélyek alatt ők énekelték ékes rhytmusokba fűzve vitézeink hős tetteit, a nagy királyok életét, Szent Lászlóról, Geizáról hősmondákat, legendákat; a csapszékekben ők mulattaták bordalokkal a torozó közönséget, s vásárok idején kiültek a járt utczák szögleteire, kezükben a hegedővel, ott mindenféle bohó tréfás verseket daloltak; elébb hegedültek hozzá, azután mondták a verset, mely gyakran éles gúny volt a divatozó balszokásokra; balgatag, gyáva férjekre, fényüző asszonyokra, világi hivalkodásra, a hogy egy régi tréfavers mutatja, melynek enyelgő refrainjeül hangzik a hegedős nyirettyűje: «Tanda ridarididom!» A poéta soha sem fogyott ki a thémából, minden előtte elmenő új tárgy volt neki, a kit megénekelt; a bámész paraszt, a kevély potrohos polgár, a hasított kabátu olasz, a veszekedő kofa, a szenteskedő zarándok, sőt maguk a főurak is, s a censura nem törült költeményeiből. Későbbi időkben azonban, hogy a hegedősök nagyon alkalmatlanok kezdtek lenni, s mindig nagyobb befolyást nyertek a népre, üldözőbe vették őket; a hol kapták, megégették irott verseiket, eltörték hegedűiket, nem engedve meg másoknak az utczaszögleteken s vásárok idejéni éneklést, mint a kik bénák, nyomorékok, hogy nem dolgozhatnak, azoknak is csak szent éneket hegedűszó mellett; így szállt le ez a mesterség hajdani fénykoráról; most már csak itt-amott egy-egy koldus, az is nagy ritkán, ember csodájára, jár faluról-falura, hegedülve s énekelve keserves melodiákat, és senki sem gondol rá, hogy ez a magyar Helicon őseinek maradványa; a mai finomult világ költői előfizetési ívekkel hegedülik az ő verseiket a vásárra járó közönségbe.

Akkor tehát nagy divatjuk volt a hegedősöknek.

Az ő dalaikból leginkább meg lehetett tudni, miféle szellem jár most az országban? Egyszer a nemesség magasztalásával voltak tele, mikor illendő volt az arany bulláról beszélni. Mellette következtek mindjárt a csipős gúnydalok az izmaelitákra, kik a kiváltságos urak prémjéből kitépték a szőrt. Jó tárgy volt enyelgésre azután, hogy a főuraknak nem szabad a király előtt leülni többé, a parasztnak meg irásban lehet csak vele beszélni; de annyi tárgyat dalra még sem szolgáltatott semmi, mint az esztergomi százszorszépek: azok között Berta asszony, burgundi aranyműves felesége, maga száz között is legszebb.

Berta asszony végett sok jó arany forint nyomta a jó hegedősök markát, szinte sok jó keresetlen bot a hátukat, miket szerencsés és szerencsétlen szerelmesek osztogattak szokásos bőkezűséggel. Jól megértve, hogy az aranyakat a boldog szeretők, a botokat a rászedettek.

Berta asszony csodálatos szépség volt abban az időben s nagyon is tudta szépsége értékét. Akárhányszor kiment az utczára, mindig volt rajta valami új csodálni való. Egyszer úgy jött elő, hogy minden öltözet csupa merő arany volt rajta; ruhája kelméi vékony aranyszálakból szőve, minden tiszta arany rajta egész a papucsa orrán levő csengetyűig. Ember szeme elveszett szépségén.

Másszor meg minden ékszer nélkül jelent meg a királykertben, nem volt rajta semmi arany, csupán csak az arany haja; az le volt eresztve hosszan, rengő fodrokba idomítva, s úgy takarta be fehér öltözetét egész a sarkáig, köröskörül elomolva szépen, mint egy tündérleányon. Ekkor aztán az ember lelke is elveszett rajta.

Hajh, sok kárt is tett ezzel az arany hajával a magyar fiatalságban; az egyik Héderváry ifju egész örökségét adta érte, hogy egy szálat kapjon ebből a drága aranyból, úgy ment el a szent földre keresztes vitéznek; ott el is esett bújában. A hegedősök énekeltek sokáig az egy szál aranyhajról, melylyel egy embert úgy meg lehetett kötözni, úgy megölni, úgy lerántani a sírba.