Napraforgók: Ujabb beszélyek

Biharban is széthangzott a nóta: «Állj ki magyar, ha van lelked; Váltsd be régi becsületed. – Áll még Buda, él az Isten: Rácz nem uralkodik itten! Éljen a haza!»

1848 nyara volt: csunya meleg idő! S a bolondok még fűtöttek is mellé! Ágyukkal. – Égő falvaknál melegítették a tenyereiket.

No de, ha az ördög nem alszik, az Isten meg mindig ébren van. Ez is igaz.

Ebben bíztunk mink is. – S csak vártuk, csak vártuk, hogy mikor küldi már segítségünkre azt az öldöklő angyalát, a ki Senakérib királynak százötven ezer emberét egy éjszaka megölte: mig utoljára rájöttünk, hogy de édes magyarom, magadnak kell azt levágni, ha azt akarod, hogy megszabadulj tőle; igy aztán nem sokára felváltotta az elébbi nótáinkat ez a másik:

«Kalapomon nemzeti szin rózsa, Ajakamon kedves babám csókja! Ne félj babám, nem megyek világba, Nemzetemnek leszek katonája.»

Ez már aztán ért valamit.

Csak úgy tódult a honvédzászlók alá a fiatalság.

Bozonka helységébe is eljutott a toborzó csapat, egy szál vén huszár-őrmester, három piros csákós, zöld mundéros, veres nadrágos huszárral, aztán meg a bandával, mely is állt egy kancsal primásból, egy sánta brugósból, meg egy dülledt szemű klárinétosból, a ki még csupa suhancz volt.

De azért összemuzsikálták azok az egész Bozonkából, a mi fegyverfogható legény volt, mind.

Azok közt is legszebb legény volt ugy szemre a Csapó Márton uram Peti fia, a ki olyan ügyes legény volt, hogy még a szolgabiró is elvitte magával valahányszor hajtóvadászaton itt járt; tehát már hozzá volt szokva a puskához.

Csapó uram nem is sajnálta a fiát, hogy fegyver alá álljon. «Két esztendő nem a világ! Éljen a magyar szabadság.» Ezt is énekelte a nóta. Ugyan kikálkulálta, akárki csinálta, hogy csak két esztendeig lesz szükség a magyar szabadságra.

– Hadd menjen a gyerek! Hadd lásson világot. Nem árt neki, ha egy kis regulára tanítják. Ott is legény lesz az a talpán, nem csak a bucsúban. Nem féltem én őtet.

– Volna csak kend az anyja, majd féltené! siránkozott azonban Csapóné asszonyom, kezeit tördelve nagy keserűségében. – Oh én szeretett magzatom! Ezért ápoltalak, ezért neveltelek, hogy most lánczos golyóbissal lövöldözzenek rád azok a kegyetlen ráczok!

A huszár-őrmester megvigasztalta a kesergő anyát.

– Hiszen nem a ráczokra megyünk, hanem a móczokra.

Ezzel meg éppen kétségbeejtette.

– Oh én uram én Istenem! Hisz azok meg épen kétfelé hasítják, a kit megkaphatnak. Egyszer kis gyerek korában, mikor még csak akkora volt a Peti, mint most az Erzsikém, egy rosz kakas megvágta a halántékát, hogy egyszerre ellepte az orczáját a vér. Majd nyavalyás lettem, mikor azt megláttam. Hát még ha arra gondolok, hogy a mócz levágja a fejét a kedves fiamnak.

– Vágja biz a tököt! – szólt bele az őrmester; – azt a móczot én a bajuszomra szurom.

Igaz, hogy olyan pár bajusz fenyegetőzött a vitéz hadfi orra alatt, keményen kiviaszkolva, hogy azzal veszedelem volt szembeszállni, s Petinek is volt már bajusza: az is kipödörve.

– Ne búsuljon édes anyám! – szólt Peti, körülczirógatva az anyja ábrázatját; – majd hozok én kegyelmednek, ha visszajövök az oláhok országából, egy szép – puliszkavágó kést.

Ezen aztán csak el kellett magát nevetnie még a bánatos szivü anyának is. Hisz ő is jól tudta, hogy az oláh asszonyok puliszkavágó kése – egy szál czérna.

– Hát biz ez elég baj lesz nekem, – szólalt meg Csapó Márton uram. Én iszom meg ennek a háborunak legjobban a levét. Mert a fiúnak csak egy borjuval lesz dolga, a kit a hátán hord, de nekem a hat ökörrel, a ki itthon marad. A rekrutának ha meleg lesz a puska, majd eldobja, de én nem dobhatom el az eke szarvát, akárhogy töri is a tenyerem. Ezentul kettő helyett kell majd kaszálnom, s elől-hátul kell szememnek lenni, s éjszaka nyitott szemmel aludnom, mint a nyúlnak, mert nem lesz, a ki strázsáljon. De ha a haza úgy kivánja: hadd menjenek a fiatalok, és viaskodjanak: mi, öregek, az alatt dolgozunk.

– Könnyen beszél kegyelmed, – feddé az urát Klára asszony, – mert kegyelmednek itt marad a kedves rajkója, az Erzsi leánya. A mióta ez a világra jött, fel sem veszi már a fiát, mind csak a kis leányát hordja az ölében: az a drágasága.

– Az hát, – mondja a Márton gazda. – Biz ezt a nagy kamaszt csak nem is hordom a nyakamban, mint a medve a majmát. Ez az ölbe való ni! Ez czirógat engem, mikor haragos vagyok. Ugy-e, cziczám?

Azzal fel is kapta a karjára a kis szemérmetes Erzsikét, a ki olyan nagyon szégyenlette magát, hogy a két karjával takargatta el a szemét, onnan kandikálva elő, s csak vonakodva fogadta el a sóspereczet, a mit a nagy bajuszu huszár húzott le a számára a pereczes legénynek a rúdjáról.

– Jaj, legalább csak addig várjanak, őrmester uram, a mig egy kis utravaló pogácsát sütök a fiamnak.

– Dehogy várunk nénémasszony! Hiszen ha minden rekrutának meg akarnók várni, a mig az anyja bedagaszt, bevet és előhuzza a katakönyökét, épen itéletnap után hat hétre érkeznénk meg a mulatságba.

– Ugyan miféle mulatságba?

– Biz oda, a hol karddal hegedülnek, puskával furulyálnak. Ne prézsmitáljunk tovább. Huzd rá czigány, disznót adok: Nem túrja ki a házadat!

A primás erre az álla alá fogta a száraz fát s elkezdte nyekeregtetni, a brugós is beledöfött a felhurozott sütőteknőjébe, a rücskös klárinétosnak is neki dagadt a két pofája, a mint elkezdte a tárogatóját sivalkodtatni. A verbung haladt odább, fel a piacz felé, a felcsákózott ujonczlegények, egymás vállára fűzve karjaikat, dalolták a módi nótát; a Peti meg vissza-vissza fordult, egyre intve a kapuban álló szüleinek.

– Jaj mennyit fog koplalni a táborban szegény Peti fiam, – siránkozott Klára asszony, sürű könyjeit a kötényével szárítva fel.

Erre a szóra a kis Erzsike az eddigi félénkségét egyszere levetkőzve, utána iramodott a tánczolva, dalolva tova lépő toborzó csapatnak, s a mint odajutott az édes testvérbátyjához, azt az ajándékba kapott sóspereczet odaakasztá neki lopva a szijáról alácsüggő kaszafenő tülkére. De csak ugy, hogy senki meg ne lássa.

A kis klárinétos mégis meglátta s el akarta csenni a sós pereczet magának.

Az Erzsike azonban hirtelen kezű volt; olyat ütött a klárinétosnak az öt körmére, hogy az, ha szurkos lett volna is, bekapta volna.

– Ne te ne! Majd adok én neked! Nem a te ebfogadra való!

Apja, anyja majd megette azért a szóért.

Még a Terka néni háza előtt is meg kellett állni egy bucsúszóra; az is nagyon szerette a Petit. Ott kin várta a kis ajtóban, végig is áldotta, végig is siratta, mikor elvált tőle, s ráerőtetett egy delipiros kendőt, a minek a csücskéjébe három Szüz Máriás huszas volt bekötve.

– Látod, ezt te neked jegykendőül szántam a farsangon!

Még ki tudja, ki lesz a Peti menyasszonya – hamvazó szerdáig?

Még egy ujdonatuj borjuszájú gyolcsinget is rá akart erőtetni a jó Terka néni, a minek a két lobogós ujját maga suprikálta ki nagy művészettel; de azt a huszárőrmester nem engedte elfogadni: «hová a ménkőbe huzná ezt fel a katona-mundér alá? majd ád neki inget, gatyát az «öreg kóficz.» (Ez volt az excellentiás titulusa az akkori magyar hadügyminiszternek.)