Magyar írók: Irodalmi arcképek és tollrajzok

E kötetben összegyüjtött munkáim nem azzal a szándékkal írattak, hogy valamikor könyvben összeállítva is kiadom őket. Folyóirat-cikkeknek készültek annak idején, egy-kettő kivételével mind valami alkalomra; egy könyv vagy könyvgyűjtemény megjelenése, egy író jubileuma, halála, vagy más módon aktuálissá válása volt az ok, néha ürügy, amelyért az illető cikkeket megirtam.

Ezért nem könnyen szántam rá magamat e könyv összeállítására és kiadására. Mindig arra gondoltam, hogy talán mégis megjön a lehetősége előbb-utóbb annak, hogy megírjam azt a fiatalkorom óta tervezett könyvet, amely tervénél, céljánál és stíljénél fogva igazán könyv lesz s összefoglalóan fogja tárgyalni a magyar irodalom újabb és legújabb jelenségeit, azoknak a multtal való kapcsolatát s a magyar élet újabb fejleményeihez való viszonyát. Fájdalom, mind jobban rá kellett jönnöm, hogy amint az idő múlik, mind messzebb esem a terv megvalósításának lehetőségétől, az okok, amelyek miatt a könyv megírását évről-évre el kellett halasztanom, inkább szaporodnak, mint szűnnek. Hogy tehát az a tendencia, amelyet irodalmi munkásságom velejének tekintek, némi nyomatékot kapjon, hogy az a mód, ahogyan a magyar irodalom jelenségeit nézem, erősebb megvilágításba jusson s esetleg kritikai diskusszió tárgyává tétessék – bár erre irodalmi kritikánk mai viszonyai között ugyancsak kevés a kilátás – mégis rászántam magamat elszórva megjelent cikkeim összegyűjtésére.

Azt a célt, amely felé az irodalomról s speciálisan a magyar irodalomról való gondolataim haladnak, azt hiszem, könnyen fel fogja ismerni e könyv minden figyelmes olvasója. Én az irodalmat nem birom úgy nézni, mint ahogy kritikusaink nagy része szokta: egyes írók vagy írói csoportok önkényes, tetszésüktől és elszánásuktól függő alkotásai konglomerátumának, sem valami külsőlegesen, logikailag megkonstruált s hivatalosan fémjelzett tantételekhez való alkalmazkodásnak vagy velük szemben való pártütésnek, még kevésbbé minden egyébtől független art pour l’art játéknak. Az irodalom organikus valami, a nemzet életének olyan életjelensége, mint akár a politika vagy a gazdaság s ezért minden irodalmi jelenségnek megvannak, meg kell, hogy legyenek a gyökerei valahol a társadalomban, amelynek az irodalom egyik megnyilatkozási formája. Ezeknek a gyökereknek a megkeresése nézetem szerint előbbrevaló és fontosabb feladata a kritikának, mint a hibák és erények pontos és terméketlen mércsikélése. Azt hiszem, jobban meg tudom állapítani valamely író vagy irodalmi mű jelentőségét, ha kitapintom azokat a szálakat, amelyek a társadalmi élettel s a társadalom mindenkori lelki állapotával összefűzik, mintha még oly éleselméjűen boncolgatom is jó és rossz tulajdonságait. Megértetni az írót és művészt – ez a kritika igazi feladata s abban a képben, amelyet ezzel a megértő módszerrel rajzol a kritikus, megvan az érték-ítélet is. Végeredményben mégis csak az adja meg valamely irodalmi jelenség értékét, hogy mennyi benne az élettartalom.

Másik irányadó szempontom az írói egyéniség, és műve közötti kapcsolat felkutatására való törekvés. Megkeresni a mű mögött világító emberi egyéniséget, az író élményeinek viszonyát műveihez, azt a módot, ahogyan ezek az élmények irodalommá válnak – ez talán a legérdekesebb és legizgatóbb feladat, melyre a kritikus vállalkozhatik. Az írói egyéniség kérdése az irodalom centrális problémája. Teljesen harmadrendű dolog valamely irodalmi mű hibáinak vagy jelességeinek fejtegetése amögött a kérdés mögött: milyen fajsúlyú s milyen lelki berendezésű egyéniség keres a műben nyilvánulási formát s miképen találja meg. Az irodalom psychológiai gyökerű valami és psychológiai introspectió útján érthető meg – ezt nálunk erősen hangsúlyozni kell azokkal a bizonyos körökben még mindig erősen uralkodó tendenciákkal szemben, amelyek az irodalmat logikai kategóriákkal, nem az irodalomnak magának természeéből, hanem eszthetikai dogmákból, morális, politikai vagy másféle előítéletekből, sokszor egyszerűen egyéni önkényből eredő mértékekkel akarják mérni. Minden irodalmi mű, amennyiben csakugyan az, valami psychológiai kényszer eredménye s a kritikus dolga megvizsgálni azokat a tényezőket, amelyekből ez a kényszer előállott.

Nem azért hangsúlyozom itt e két szempontot, mintha ezzel valami különös eredetiséget akarnék a magam számára megállapítani. Az irodalmi fejtegetés rég általános érvényűvé vált szempontjai ezek, de a nálunk ma szokásos kritikai gyakorlatban igen gyakran elhomályosíttatnak s konvencionális szólamokkal, megmerevedett kategóriákkal helyettesíttetnek. Ép azokon a helyeken, ahol nálunk jóformán egyedül gyakorolnak komoly számbavételre igényt tartó kritikát, minduntalan találkozunk e szempontok elevenségének elhalványodásával, a kritika és a való élet közötti kapcsolat ellazulásával s az írói egyéniségnek, annak a különleges psychológiai és társadalmi alkatnak, amelyet az alkotó író jelent, teljes félreértésével. S találkozunk azzal a különös jelenséggel, hogy a régmulttal és multtal szemben helyesen alkalmazzák e szempontokat, mihelyt azonban a jelen irodalmáról van szó, több-kevésbé megfeledkeznek róluk. Fontosnak tartom tehát, hogy a kritika ez alapvető szempontjaira itt is rámutassak.

Volt még egy harmadik szempontom is, amely inkább publicisztikai jellegű. Irodalmunk az utóbbi évtizedben sajátságos harc színhelye volt. Egy új irodalmi irány, vagy jobban mondva a fiatal irók egy csoportja nyomult be az irodalmi életbe, amely nagyrészben új mondanivalókat igyekezett közölni új formákban s másféle koncepciókat hozott magával az irodalom feladatairól és lehetőségeiről, az élethez és különösen a magyar élethez való viszonyáról. Fellépése és szereplése nagy ellenmondásokat támasztott, heves, inkább zajos, mint tartalmas vitákra szolgált alkalmul. Egyidőre egymással mereven szemben álló két párta szakadt irodalmunk s ezt a szakadékot az ilyen vitákból rendszerint kialakuló személyi ellentéek még jobban kiszélesítették. Én előttem kezdettől fogva tisztán állott s ma tisztábban áll, mint valaha, hogy ez a harc teljesen céltalan és fölösleges, jelszavai inkább képzelődésből és előitéletekből erednek, mint valódi meggondolásból. Az új irány teljes joggal kereste a maga érvényesűlését, aminthogy életben, irodalomban egyaránt teljes joga van mindenkinek a maga belső törvényei szerint érvényesűlni, ha megvan benne az erre való képesség. Soha nem bírtam osztozni abban az aggodalomban, hogy bármi újság lerombolhat a meglevőből bármit, ami értékes, mert az energia megmaradása nemcsak a természetnek törvénye, hanem a szellemi életnek is. Ady lírája rendkívüli értékének felismerése pl. sohasem akadályozott meg abban, hogy Aranyt épp oly mélyen élvezzem, mint azelőtt s aki ilyesformát állít, az előttem abba a gyanúba esik, hogy egyáltalán nem tudja a költészetet élvezni. Mint minden organikus, élő jelenség, az irodalom is folytonos megújhodásra törekszik, gazdagodása, erőteljesebbé válása éppen abban nyilvánul, hogy folyton új meg új elemeket vesz fel magába. Mindenben, ami új, immanensen megvannak a réginek eredményei épp úgy, mint ahogy minden meglévőben megvannak az eljövendőnek csirái. Ebben az értelemben nem képzelhető el a hagyománynyal való szakítás sem, csak néha mélyebben rejlik s nehezebben felfejthető a hagyományossal való kapcsolat, néha már felületes szemléletre is szembetűnik.

Az új irodalommal szemben, melynek értékét és fontosságát irodalmunk fejlődésére nézve igen nagynak tartom, izgatott a feladat, hogy megkeressem benne a már megvolttal, a hagyományossal s a magyar élet újabb fejleményeivel való kapcsokat, viszont a multban és félmultban erősen érdekeltek azok a csirák, amelyek a ma törekvéseire utalnak. Azt reméltem ez irányú vizsgálódásaimtól, hogy sikerül velük hozzájárulnom az irodalmi életünkben beállott szakadék kiegyenlítéséhez s annak a megismerésnek propagálásához, hogy némi jóakarattal könnyen meg lehetne építeni a megértés hídját a régibb és az új nemzedék között.

Ebbeli munkásságomnak csak egy része található meg e könyvben, mert nagy része azokban a névtelenül írt rövid kritikai cikkekben van letéve, melyekkel a Vasárnapi Ujság irodalmi rovatában irodalmunk újabb jelenségeit több mint tíz éven át figyelemmel kísértem. Ugy érzem, az idő mindinkább igazolja álláspontomat, nem egy annak idején többfelől ellentmondással fogadott megállapításom ma már csaknem általános érvényűvé vált s az új nemzedék munkájának értékéről való meggyőződöttség napról-napra szélesebb tért foglal el az írók és a közönség körében egyaránt. A Vasárnapi Ujság-ban megjelent kis cikkeim sokkal inkább alkalomhoz kötöttek, semhogy bármit is fölvehettem volna belőlük e könyvbe, de szükségét érzem, hogy utaljak rájuk e helyen, azok kedvéért, akik törekvéseimet a maguk egészében kívánják megérteni.

Hogy egyáltalán rászántam magamat e könyv összeállítására és kiadására: azért a felelősség egy részét a Nyugat kiadóira kell hárítanom, akiknek sürgetése nélkül ez a könyv, most legalább, aligha jött volna létre. De másfelől is oly gyakran és oly sokfelől láttam jeleit annak, hogy írásaim az olvasók részéről figyelemmel találkoztak, hogy végre magamnak is el kellett hinnem, hogy van bennük egy s más, ami megérdemli a folyóiratok régi évfolyamaiból való exhumálást. A kritikai munka oly parlag nálunk, hogy minden becsületes igyekezetnek megvan e téren a maga értéke, legalább annyi, hogy felkelti a figyelmet az irodalmi tevékenységnek ez iránt a köre iránt. A mienknél szerencsésebb helyzetű nagy irodalmakban épen a folytonos és buzgó kritikai tevékenység az, ami legjobban fentartja a kapcsolatokat az irodalom és az olvasó közönség éliteje között, elevenné konszerválja a mult irodalomi értékeit, segíti létrejönni és érvényesülni az új értékeket. Ilyen értelemben vett kritikai irodalom fejlesztésében közreműködni az én törekvésem.