Irások irókról: Kritikák

A te utad a végtelenbe visz.

Egy fiktiv, mértani pont: a jelen, dimenziótlan és irreális valóság. Egy pillanat; egyetlen kép a mozgó filmen csak annyi, hogy érzékelhessük a mozdulatlan teret és mozdulatlan Időt. A többi a tenger. A lényeg, a valóság, az Igaz – a Dimenzió és a Végtelen, melynek felületén halkan és észrevétlenül uszik előre a pont. Mult és jövő: ezek a valóság, a többi csak álom. Valótlan és imaginárius a jelen, mert a jelent testünkkel érzékeljük csak, ezzel a tökéletlen s megbizhatatlan müszerrel: – de mult és jövő a léleké, melyekből származott. Nem tetszik nektek a lélek szó; képzeljetek hát egy bonyolult s még ismeretlen szerkezetü szervet, mely a végtelen s határtalan dimenziók felé szimatol. Termékei: az emlék és a vágy – eleme a mult és a jövő, maga a valóság. S a költő, kit e szerv fejlettsége alkalmassá tesz arra, hogy emlékeiben s vágyaiban élhessen: sokkal reálisabb s valóságosabb életet él, mint az „élet és a pillanat müvésze“, mikor szemeivel, fülével és orrával, egész szegény, nyomorult testével akar közel férkőzni a dolgok lényegéhez.

II.

Ő a pap, az igaz, a szent, Bámulom, mint egy ismeretlent Gyónok neki és áldozok És megsiratom Őt, ki elment.

A szegény kisgyermek tehát poéta, inkarnált lélek, valaki, aki a multban volt s most nincs többé. Metafizikai lény; a kozmikus élet köldökzsinórjáról le nem szakadt még s talán ő még emlékszik olyan dolgokra, egy másik lehetőség világából, amire mi már nem emlékszünk. S talán ő még látja ama tenger tulsó partjait, melynek innenső oldaláról hiába meresztjük szemünket a sötét vizek felé. A gyermek titokzatos, a gyermek a homályból jött. Mi, felnőttek, tudjuk honnan származtunk: – meghalt, elment a gyermek és akkor születtünk. Emlékszünk rá. De a gyermek első gondolata a kozmikus ködgomolyagokból sürüsödött ki s magvát még foszlányok veszik körül; idegen bolygók imbolygó foltjai. Ime innen van, hogy a gyermekre nézve titokzatos és jelentőséges minden; – s minden dolognak önmagában való jelentősége van. Mi csak azt értjük meg, ami nekünk szól: a gyermek ismeri az élettelen tárgyak tolvajnyelvét, amellyel egymásközt susognak.

Este este… Árnyak ingnak És bezárjuk ajtainkat Figyelünk a kósza neszre, Egy vonatfütty, messze-messze És a csend jő Alszik a homályos éjbe Künn a csengő. A dívány elbujik félve Szundit a karosszék Álmos a poroskép:

Mindez mélységes s végtelen jelentőségü megnyilatkozása egy mélységes s végtelen jelentőségü Abszolut Létnek: – a csengő és a kép, a karikahajók és a szegény, szegény tükör – és a tó, az eleven poézis – s főleg a drága, végtelen csillagok, melyek tompa és titokzatos nyári éjszakákon zizegnek a széditő messzeségen át.

Én félek Az élettől és a sötéttől Mely mindenütt kegyetlenül éles Ha száll a nap Az ablakom alatt Hullámozik az ismeretlen éj A végtelen s az ismeretlen éj

Mert ime valami lappangó titokzatosság ömlik el mindeneken; – valami szörnyü és képtelen tragédia reszket, mely minden pillanatban kipattanhat. Végsőkig feszült hur minden jelenség és a hideg, szervetlen Lét, komor és fenyegető némasággal mered a mi vonagló, fájó, reszkető életünkre. Hiszen minden percben szerteszakadozhatnak az ég kárpitjai, robogva zuhoghat le ránk a szörnyü boltozat s a halál borzasztó hahotával, nyugodtan állitja meg a szivünk ingáját: csak tréfáltam, nincs rátok szükség.

A szegény kisgyermek tudja ezt. Nem szabad megbizni a makacs és rosszindulatu anyagban, mely nem adta nekünk ingyen ezt az ismeretlen, érthetetlen életet. Hihetetlen fájdalmak vagy rettenes gyönyörök várnak: de valami vár reánk és valaki figyel benünket. Szemek leskelődnek reánk a sötétből. Higyjétek el, hogy végtelenül bonyolult s kiszámithatatlan mindez s vigyázni kell és várakozni.

A szegény kisgyermek, az, akire emlékezünk nemcsak poéta, de filozófus is: a szó legbelsőbb s legelvontabb értelmében. Sőt csakis ő a poéta és csakis ő a filozófus: – mi csak felhasználjuk azt, amit ő örökül hagyott reánk. Önmagunk epigonjai vagyunk – utódai ama Tizenkétévesnek, ki a templomban tanitá a bölcseket az Irás szavára.

III.

Kiáltani akartam és lerogytam Mint egy hivő: Karom kitártam s hirtelen megállott Állt az idő.

Ez tehát szimbolizmus, a dolgok jelentőségében való hit: – vallás és filozófia a költészetben, transzcedens erők hite és imádása. Fejlődése folyamán Kosztolányi Dezső odáig jutott, hogy versei nem csak versek immáron s el nem intézhetők poézis-esztétikai alapon. Egyetemes világfelfogás, misztikus törvényszerüség foglal egyetlen egészbe szineket és képeket. A szinek és képek itt nem önmagukért vannak: e müvészet rég tul van céljaiban ama másik, most letünő müvészet korlátain, mely foltokat s ellentéteket szinpompa kedvéért rakott egymás mellé, s mely magát impresszionizmusnak nevezte. Olvassuk el bármelyik verset – de olvassuk el például az „Anyuska régi képe…“ kezdetüt, vagy az „Első ősz“-t vagy

A tó! a tó! az eleven poézis, Fölötte az ég – s összefoly a kék viz Egymásbaolvadt, – tág gyerekszemekkel Fel-felmeredve nézem néma reggel, A tó! A tó! A messzeség! hahó! A messzeségbe elvisz egy hajó, Ó álom, áldás, szivdobogtató, Tündéri titkok tükre tiszta tó. Tündéri tó! Az ég is, mint a tó Kék habja oly rejtelmesen inog. Gyakran keresek rajt egy illanó Tovább libegő, lenge ladikot.

Nem képek és nem szinek ezek egymás mellett és egymás fölött. Egy-egy szó megdöbbentve s váratlanul állit meg néha: csudálkozva keressük az összefüggést s rájövünk, hogy benső, komor és tragikus, végzetszerü jelentőségeket takart minden szin idáig s ezeket oldja meg s fedi föl most e hang.

Azon az éjjel Az órák össze-vissza vertek Azon az éjjel Holdfényben usztak mind a kertek

Meredten s gondtalanul oda kell figyelnünk a látszólag jelentéktelen s holt tárgyakra: egy óra, egy szék, egy elhaladó kocsi, a kert: – s im egyszerre megzavarodik s összefolyik a kép – borzongás fog el –: a holtaknak hitt s hideg butorok libegni kezdenek – valami ismeretlen és nesztelen szél hirtelen keresztülfutott rajtuk és imbolyogva mozognak, mint a jegenyék odakünt az elsötétülő országut felett. Hangot se hallunk – nesztelenül száll fölfelé a tompa darabokból valami ismeretlen: a kisértet. Vagy ki ne ismerné ezt az érzést; ülünk behunyt szemmel hallgatagon – s hátunk megett sunyin s ravaszul, egészen hangtalanul, lopva és nagyon lassan nyilik az ajtó – s egyszerre, mikor zsibbadt agyunk szunnyadó álomba ájulna már – egyszerre puff, ugy vágódik be mögöttünk, mintha ágyut sütöttek volna el, vagy mintha vásott és rosszakaratu koboldok hátunkon papirzacskót durrantanának, legszebb álmaink közepén. Riadtan s bosszusan fordulunk arra: – de az ajtó már csukva van ismét s ártatlanul s közömbösen állja tekintetünk.

Mindennek jelentősége van e versekben s a metaforák nem külső hasonlatosságokat jelölnek – hanem a belső lényeg azonosságát. Ha a leánynak, a puha és mesés szemünek, ki átdereng az édes, mámoros emlékek ködén – ha a leánynak „kacagása hegedüzene“ –: akkor a hegedü fájdalmas, gonosz rikoltozása viszont ugy rémlenék valami kisértetlátó, látnoki, éjszakán, mintha egy leány kacagna – a két dolog egy, s valami közös forrása van, odaát az érzékfölöttiek dimenzióiban. Nem hasonlatok, analógiák ezek, hanem az azonosságok felismerése. Összeömlés a lényeggel, panteizmus.

Tünődve néztek rám a szürke bércek. Tünődve nézek szét a bérceken és mezőkön át – vagy a bércek és mezők tünődve néznek engem –: a költő érzi, hogy mindegy ez, s mindkét meghatározás helyes.

IV.

De itt maradok s kopogok, vivódok, Mint a rabok a börtön udvarán.

Kosztolányi Dezső ma a legérdekesebb, az első magyar szimbolista költő. „A szegény kisgyermek“ lényeglátó hajlamait, sejtéseit, álmait nyugati kulturák felszabaditották: – német és francia mesterek kezén mesterré lett formában, kifejezésben s müvészete most egy pompás, káprázatos, európai hangszerelésü orchester erejével szólaltatja meg a „néma gyermek“ testetlen álmait.

V.

Hogy lelkem, ez a néma zongora Valami fájdalomról rezdül által S mig hahotáz az öröm mámora Felhangzik hurjain egy tompa gyászdal.

Végre és mindezekfölött és eltekintve már most minden belső metafizikától: Kosztolányi Dezső kis kötete esemény a gyermekekkel foglalkozó irodalom történetében – olyan esemény, mint Molnár Ferenc rajzgyüjteménye volt, mely a városi gyerek külső képét formálta össze. Kosztolányi Dezső a vidéki, jómódu középosztály gyermekének a lelkét szólaltatja meg a saját lelkén keresztül – ezt a gyöngéd és bus, ámolygó lelket, mely tompitott szobák, függönyök és porcellánok, apró kis kegyeletek, nénik és rokonok és nagymamák, napos udvarok és Andersen-mesék, az egész „sweet home“ levegőjéből tevődött össze – mely végtelenül ismerős és végtelenül megható nekünk. Csodálkozva és mélységes gyönyörrel emlékezünk régelfelejtett illatokra, fakult szinekre – el tudtuk feledni? Hiszen ez volt az igazi, szebb és jobb, mint az, amit most élünk – szebb és vigasztalóbb, mint az, ami előttünk áll még. Igen: – ez volt nemes és hozzánkméltó: – igen, ezt akartuk mi tudatlanul, fájó és durva csaták közt, az élet ostoba kakofóniája közt zugó füllel és zavart idegekkel: – ezt a csöndet akartuk, mely ünnepélyes megilletődéssel állitja most meg a szivünket. Egy percig némaság van: – aztán távolról, áradozva növekszik valami régi-régi emlék – egy szonáta, amit elfeledtünk. Növekszik, árad, hatalmasb s telibb lesz, erőbe kap s ugy zendül fel a végén:

A trombiták kövér aranyló torkán Egekbezengő beethoveni orkán.

Apró zajokon, zavaros és kicsinyes érzések szennyes vizein keresztül ime a szegény kisgyermek hozza felénk az élet legteljesebb érzését és legmagasabb állapotát: a fenséges és nagyszerü áhitozást.

VI.

A délután pezsgett a poros utcán Mint az aranybor S egyszerre este lett És ugy megváltozott az utca akkor. Savanyu holdfény lett a sugarakból A tüzborból ecet.

Okos és fegyelmezett költő. Egy bizonyos, ezzel tisztában van: az érzés magábanvéve semmi és annyi kerül csak belőle a versbe, amennyi alkalmas volt, hogy müvészetté váljon. Figurák, váratlan fordulatok, szeszélyes tornyok és hidak tünedeznek a vers robogó vonatából – majd hirtelenül, egy földhát mögött széditő prespektiva villan föl, egy pillanatra, s ugy rémlik, nagyszerü lehetőségek távolába mutatott egy nyitvahagyott szó. Ez egy másfajta közvetlenség, nem az, ahogy nálunk értelmezik ezt a fogalmat. Nem kenyere az egyszerüség: az őszinteséget átengedi azoknak, akiknek nincs más mondanivalójuk, minthogy az igazat megmondják.

VII.

Egy percre megfogom, ami örök: Lepkéket, álmot, rémest, édeset.

Lepkék és álmok… elvillanó érzések: poézis. Néha tétován hitetlenkedve kérdezzük magunktól: hát lehet mindezzel komolyan, mélyen egy életet igénylő apparátussal foglalkozni, belémerülni, nem törödni mással. Mig hidakat s nehéz házakat épitenek igazi, kézzelfogható kövekből az izzadó izmok – s összevont, komoly szemöldökök hajolnak mikroszkopok fölé, hogy az érzékelhető élet tudományát keressék.

S egy mély és egyszerü érzés válaszol: lehet. Vagyunk, akik a poézist egy elkövetkező tudomány alkimiájának tekintjük. S hisszük, hogy eljön a kor, mikor eprovetták fenekén csapadék alakjában mutatják ki: ez a szürkés folyadék itt a bánat; ez a vörös pépszerü anyag a szenvedély – ez a kékeszöld, lanyha viz a vágy, amit az ember agyából elimináltunk.