Tanulmányok I.

Soha még magyar államférfinak nem voltak olyan szenvedélyes ellenségei és talán egyiknek sem voltak olyan odaadó hívei, mint gróf Tisza Istvánnak.

Sorsa egy halálraítélt birodalom vezető államférfiává tette; életműve reménytelen küzdelem volt a végzet hatalmával szemben.

Politikai ellenfeleitől őt, az alkotót, elválasztotta az a mély szakadék, amely az élet és az elmélet, a cselekedet és az ábránd között tátong. Magyarország sohasem szűkölködött politikailag iskolázott agyvelőkben, de a nemzeti hanyatlás korszakában több volt a közéletben az analitikus, mint az alkotó tehetség és ritkán volt még államférfi, aki a kritikának olyan gyilkos pergőtűzében élt és küzdött volna, mint Tisza gróf.

Kétségtelen, hogy úgy a szeretet, mint a gyülölet, amely a közélet küszöbétől a sírjáig kísérte, nemcsak a politikusnak, hanem az embernek is szólt. Élesen körvonalazott egyénisége az emberi nagyság erejével sodort magához bizonyos jellemeket, míg másokból szenvedélyes ellenkezést váltott ki; közömbösen azonban nem hagyott senkit.

Minden gondolata és érzése azé a fajmagyarságé volt, amelynek széles rétegei – és ez apai öröksége volt! – bizalmatlanul és elutasítóan állottak szemben az ő politikájával és ő ebben látta életének tragikumát.

Halála után, amely a nemzeti vértanuság komor glóriájával ragyogta körül homlokát, a magyar közvélemény ugyan revízió alá vette Tiszáról mondott ítéletét, de az egymásnak ellentmondó nézetek hullámverése még ma sem símult el teljesen.

Ezért talán érdemes lesz, hogy közelebb merészkedjünk különös jelenségéhez.

II.

A Tisza-család abból a tiszántúli kálvinista köznemességből sarjadt, amely mindenkor a nemzeti- és szabadságmozgalmak erjesztő kovásza volt. Ezt a társadalmi réteget a bécsi udvar örökké éber bizalmatlansága a nemzet táborába szorította és függetlenségre és harciasságra nevelte.

A Tiszák hamar kinőttek a kisnemesek soraiból; az erdélyi fejedelmek alatt már névre és tekintélyre tettek szert. Bár száz esztendő óta sűrűn összeházasodtak az első protestáns mágnásházakkal és nagy földbirtokot szereztek, a legújabb időkig tagjai maradtak annak a nemesi osztálynak, amely önmagát Magyarország középosztályának nevezi. Tisza István, aki a grófi koronát a nagybátyjától nyerte örökbefogadás útján, mindenkor a magyar gentry tipikus és fényes képviselője maradt.

A geszti kúria másfél évszázad óta a Tiszák fészke. A Mária Terézia ízlésében épült ház, amely a nyári hőségtől megaszalt és szikes foltoktól megrágott széles bihari rónán áll, előkelő mintaképe a vidéki nemes otthonának.

Ebben az úrilakban, ahol a fiatalok szinte babonásan tisztelték az öregeket, az élet célját a kötelességteljesítésben keresték.

A Tiszák élete hármas csillagkép uralma alatt folyt: a biblia, a nemzeti politika és – igenis! – a paripa. A ház bibliás alaphangjába magyaros motivumként belezengett a lókultusz. A Tiszák vallásos puritánok voltak, de puritánok, akik vágtató ló hátán ültek.

A geszti földesurak tenyésztették a vármegye leggyorsabb járású négyesfogatait és legkitünőbb hátas lovait. Már a kastély külső képe is figyelmeztetett az urak kedvtelésére: a nyitott folyosón tucatszámra heverésztek az agarak, vakmerő vadászlovaglások tanui és segítői, a park széles pázsitján pedig, dámvad helyett, karcsú félvércsikók legeltek.

Meg kell jegyeznem, hogy a geszti urak, bár régóta nem került ki közülök hivatásos katona, ifjabb éveikben férfias-katonás benyomást tettek. Érzéseiket szinte túlzott szemérmetességgel titkolták; érdes és száraz hangon szerettek beszélni; a keleti hízelgésnek a mi politikai köreinkben szokásos elmés és ruganyos formáival idegenül és értelmetlenül állottak szemben. Sportszenvedélyükből következett, hogy szinte föltétlen tiszteletet éreztek a személyes bátorság, a testi erő és ügyesség minden megnyilvánulása iránt.

Volt idő, midőn Tisza Istvánt _junker_-nak szerették nevezni. Porosz értelmében alkalmazták a szót és junkerpolitikáról is beszéltek. De soha még melléknevet nem választottak meg rosszabbul. A mélységes komolyság, amely eltöltötte Tiszát, a keresztény alázatosság, amellyel az életet szemlélte, lényének fanatikus bátorsága inkább Ó-Anglia hatalmas és félelmetes puritánjaira emlékeztette az embert.

Tisza István édesapja Tisza Kálmán volt. Mint politikai összeesküvő kezdte és – miként Ferenc József király idejében annyi forradalmár – a korona bizalmi emberévé lett.

Alkalmasint ő volt a magyar parlament legfinomabb emberismerője és legelmésebb vitatkozója; ezekkel a képességekkel tizenöt esztendeig tudta magát a viharoktól körülzúgott miniszterelnöki székben fenntartani. Az ő kormányzása idején olyan mértékben érvényesültek a magyarság hatalmi vágyai, amennyire az a kettős monarchia határain belől egyáltalában lehetséges volt, de ugyanakkor beállott a nemzeti társadalom belső meghasonlása is, amelynek végzetes következményeit később Tisza István is sínylette.

A magyar nép, vagy legalább annak tekintélyes része, amelynek lobogó lelkesedése árkon-bokron át követte Tisza Kálmánt ellenzéki vezér korában, elkeseredetten elkanyarodott tőle, midőn a vezér Deák Ferenc pártjával fuzionált és ezentúl csak udvari és osztrák érdekek bajvívóját akarta benne látni.

Tisza Kálmán és a különböző szabadelvű kormányok, amelyek örökébe ültek, abban a kényszerhelyzetben találták magukat, hogy a magyar nép zöme ellenére kellett magyar nemzeti politikát csinálniok és ehhez – gyakran a választási korrupció eszközeivel – meg kellett nyerniök a szláv és román választók támogatását, míg a fajmagyar tömegek politikai ösztönei függetlenségi álmokban és a valóság meddő tagadásában élték ki magukat.

Tisza István 1861-ben született, mint öt testvér közül a legnagyobbik. Édesanyja Degenfeld-Schomburg Helén grófnő volt.

Gyermekéveit felváltva a geszti úrilakban és a budai szép kis empire-palotában töltötte, ahol a magyar miniszterelnökök hivatali lakása van. Egyetemi tanulmányait Heidelbergben és Berlinben végezte. Az utóbbi egyetemhez különben családi hagyományok is fűzték: édesapja és annak testvérei a maguk idejében ugyancsak ott tanultak.

Bizonyos, hogy az egész Tisza-nemzetség különös előszeretettel volt a poroszok iránt, akikben talán valami lelki rokonságot fedeztek fel. Mint polgári és szabadelvű gondolkodású emberek közelebb állottak a brit alkotmányos szellemhez, főleg a szigetlakónak a királyához való tisztult viszonya volt nekik rokonszenves, de az út, amelyet a poroszság Jéna és Szedán között megtett, ez az út nekik, a nemes és fegyelmezetlen nép fiainak, a szervezett erő nagyszerű diadalútja volt.

Az idősebb Tisza poroszbarátsága a gyakorlati politikában is érvényesült. 1870-ben, a német-francia háború kirobbanásakor, az akkor még ünnepelt ellenzéki vezér volt az, aki a magyar országgyűlést rászorította a semlegességi nyilatkozatra, ezzel becsapván az ajtót bizonyos magas bécsi körök kalandos tervei előtt; kilenc esztendővel később pedig Tisza Kálmán, akkor már miniszterelnök, buzgón segédkezett gróf Andrássy Gyula külügyminiszternek a német szövetség megkötésénél.

A nagy megértés, melyet Tisza István érzett Németország és a poroszok iránt, «Szadovától Szedánig» című történelmi tanulmányában nyert kifejezést, amelyet kevés idővel második miniszterelnöksége előtt bocsátott a nyilvánosság elé.

III.

Gróf Tisza István politikai pályája 1886-ban kezdődött, midőn elsőízben választották országgyűlési képviselővé. Megjelent a régi Házban, amelynek ellenzéki pártjai szívós elkeseredéssel ostromolták édesapja kormányát. Nem fogadták valami nagy rokonszenvvel, a _Herbert_-et látták benne. Rövidesen azonban elejtették ezt a kicsinylő melléknevet. Rokonszenvesnek most sem találták, de belátták, hogy nagyképességű férfi, aki – az ellenzéki mentalitás értelmében – még veszedelmes is lehet.

Bár Tisza István fiúi hódolattal szerette édesapját és bár a közéletben sokáig Tisza Kálmán politikai elveinek örököseként szerepelt, a valóságban teljesen ellentétes jellemű férfiak voltak. Az öreg Tisza volt az államférfiak legsímulékonyabbja. Nagy emberismerő létére, aki egyébként mentes volt minden hiúságtól, szívesen kerülte meg az útjában emelkedő akadályokat. A politikában nem az elvekre, inkább az emberekre vetette a fősúlyt. Nem volt az emberek megvetője, de éppen csak annyira becsülte felebarátait, amennyit megértek.

Tisza István testileg is egész fejjel nagyobb volt édesapjánál. Míg az apa hihetetlen szívóssága mellett is korán megvénült férfi benyomását tette, addig a fiú halála napjáig a vasizmú és acélidegzetű, karcsú növésű atléta maradt. Teste, amely szemmel láthatóan nem ismert sem betegséget, sem fáradtságot, Isten remek ajándéka volt. Napokat tudott nyeregben vagy havasi vadászaton eltölteni; órákig játszott tenniszt az izzó augusztusi napfényben; kifáraszthatatlan volt a vívóteremben és tánc közben; miniszterelnök korában pedig azzal lepte meg a világsajtót, hogy versenydíjat nyert mint úrlovas.

Külseje és életmódja akkor változott csak meg, midőn hályogoperáción esett át és utána vastag lencséjű szemüveget kellett hordania.

Míg az öreg Tisza szívesen kerülte meg az akadályokat, addig az ifjú szerette a gyökeres megoldásokat. Egyébként nem volt benne semmi a diplomatából; ahhoz nagyon is komolyan vette önmagát és felebarátait. Több volt a diplomatánál: született vezér volt. Széles szemszöge, amely felölelte a nagy egészet, csodálatos sugalló ereje, amely lelkesíteni tudta pártjának szkeptikusait és bátorsággal tudta eltölteni a gyöngéket és gyávákat, végül rettenetes energiája, amely nem szörnyedt vissza a fellegekig tornyosuló akadályoktól sem, a nép hivatott vezérévé avatták.

Ambiciója szédítő magasságok felé kalauzolta, de a hiúság és irígység, mint egyáltalában minden, ami kicsinyes, távol esett tőle. Bár évekig tombolt körülötte a gyűlölet dühös orkánja, ő maga senkit és semmit sem gyűlölt, mert alapjában véve jó és egyszerű ember volt. Csak időközönkint, mikor azt hitte, hogy a nemzet életérdekeit kell megvédenie, lobbant föl benne a fanatizmus komor tüze, amely tízszeresen fokozta erejét és bátorságát.

A valóságban nem volt sem arisztokrata, sem demokrata, nem volt sem legitimista, sem köztársasági, a valóságban ő csak magyar volt. Ragaszkodott az uralkodóházhoz, meg akart egyezni Ausztriával és konzervativ politikát akart folytatni, mert meg volt róla győződve, hogy így szolgálhatja legjobban nemzetét. Ha azonban ellenkező nézeten van, akkor olyan izgató és forradalmár lesz belőle, amilyent Kossuth Lajos óta nem látott a világ.

Mint a talpig férfiak általában, fölötte szemérmetes természetű volt és gyűlölte a fellengős szavakat; a magyarságot azonban azzal a forró, fájdalmas és áldozatkész szeretettel szerette, amely, úgy látszik, a boldogtalan nemzetek örökrésze.

IV.

Tisza István éveken át mint a jövő embere szerepelt; úgy látszott, mintha a korona egyelőre még vonakodnék szolgálatait igénybe venni, miként az ember nem szívesen használja a túléles pengét. Végre 1903. október 26-ikán, mikor a végleg elzüllött magyarországi helyzet Schönbrunnban megint egyszer kívánatossá tette az erős kéz politikáját, megbízták kabinetalakítással.

Bánffy Dezső báró 1896-iki erőszakos választásai óta, amelyek jóformán kiirtották az ellenzéket, passzivitásba szorították a nemzetiségeket és szörnyű keserűséget hagytak vissza az országban, a magyar alkotmányosság a süllyedés jeleit mutatta.