Írók, könyvek, emlékek

Name: Írók, könyvek, emlékek
Author: Aladár Schöpflin

by Aladár Schöpflin

Read now Add to library

Language: hu340 downloads on Project Gutenberg

Subjects

Hungarian literature -- History and criticism

In: Essays, Letters & Speeches

Public-domain ebook sourced from Project Gutenberg #65846.

The opening · free to read

Magyar Irod. Intézet És Könyvnyomda Kiadása

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

A FIATALSÁG KÖLTŐJE.

A harmadik gimnáziumba jártam, amikor Petőfi lelke először megihletett. A gyorsíróversenyen nyertem egy példányát annak a kortársaim előtt nagyon jól ismert zöld-táblás Petőfi-kiadásnak, amelynek egy forint volt az ára és amelyből a mi nemzedékünk a költőt megismerte. Örültem az ajándékkönyvnek, délután kivittem magammal a pozsonyi ligetbe, leheveredtem a fűbe és olvastam estig sorban a verseket, ahogy egymás után következtek, kezdve az első helyen álló _Apostol_-on, nagy elragadtatással, egy megnyilt új világ megismerésének heves izgalmával. Azelőtt is olvastam néhány Petőfi-verset, tanultunk is belőlük az iskolában, tetszettek is, de a költő lelke csak ezen a tündöklő májusi délutánon nyilatkozott meg előttem és általában akkor éreztem meg – zavarosan, gyerekmódra, csak sejtelemképen, de valahogy mégis megéreztem – a költészet szellemét. Csak azóta szerettem és tudtam verseket olvasni.

Azért mondom el ezt az élményemet, mert azt hiszem tipikus élmény, nagyon sok fiatalember élte át előttem is és utánam is. Hetven egynéhány év óta ezrei a magyar fiúknak nyitották meg ilyenformán a szívüket Petőfi előtt és ezer meg ezer fiatal léleknek nyitott a költő kaput egy eddig elzárt világba. Lírát olvasni és lírát érezni az azóta felsorakozott nemzedékek Petőfitől tanultak. Mert ő volt minden költők között a legjobban hozzáférhető a fiatal lelkek számára, egyszerűségén, a benne kifejeződött érzések ösztönszerű, primaire voltán, közvetlenségén, naivitásán, szellemének hamvas üdeségén át. Mindenekfelett pedig fiatalságán át. Olyan fiatal ő, nemcsak évekre, hanem szellemre is, hogy minden fiatal élet kongenialitást érez vele.

Azért is van olyan nagy szuggesztiós varázsa a fiatalokra. A mai fiatalokról nem igen tudok biztosan ítélni, de a magam idejében minden valamire való fiatalember, akinek a szíve és esze nem volt teljesen a földhöz tapadva, erősen Petőfi szuggesztiója alatt állott. Az ő érzésének és pályájának romantikája ragadott minket magával, az ő alakja volt mintaképünk életstílus és erkölcsi érzület dolgában. Gondolatban mind szabadsághősök voltunk, vele együtt gyűlöltük a zsarnokságot, igyekeztünk hetykék, egyenes beszédűek lenni, olyan leányokról ábrándoztunk, amilyenekről Petőfi írt, lenéztük az iskolai fegyelmet, némi meleg humorral tekintettünk apánkra, gyöngéd ellágyulással anyánkra, okoskodó fölénnyel az öcsénkre, lenéztük a finomkodó érintkezési formákat és inkább darabosak, faragatlanok voltunk, mintsem hogy «arszlán» hírbe keveredjünk. Petőfi tehát sokkal több volt, mint költő, akinek verseiben gyönyörködtünk, életalakító tényező volt számunkra, példaképünk és nevelőnk. Jókora területét bejártam azóta a világ költészetének, de ehhez hasonló hatást senki mástól nem kaptam. Írónál nemcsak az esztétikai hatás fontos, sőt talán nem is mindig ez a legfontosabb, hanem a pszichológiai tényező, az a szuggesztió, amellyel munkája, pályája, egész alakja az emberek tömegére hat. Ezzel több lesz, mint egyszerű irodalmi jelenség, az élet alakitói közé kerül. Ezt a szuggesztiót pedig elsősorban nem műveivel éri el, hanem azzal az egyéniséggel, amely műveiből kisugárzik, amely olvasása közben a sorok közül és mögül az olvasó tudatába lép. Petőfinél ez fokozottabban van így, mint másnál; nemcsak költője, kifejezője volt korának, hanem zsenialitásával, fellépésének nyomatékával, életének formájával és tartalmával formálója is, elsőrendű társadalomtörténeti tényezője a XIX. század első felének. Kisebb keretek közt, inkább csak a magyarságra szorítkozva, Petőfi ugyanaz volt, a mi Byron Európára nézve: nemcsak kora, hanem az utána következő nemzedékek lelkivilága – legalább életük egy bizonyos szakában – ő hozzá idomult. A mi nemzedékünk minden fogékony fiatal emberének lelki arculatán felismerhetők Petőfi arcvonásai. Az élet folyamán ezek új élmények, tapasztalatok, új hatások alatt elhalványulhattak, de valamikor mégis megvoltak és valami mégis csak megmaradt belőlük. Bizonyos például, hogy Petőfinek nagy része volt abban, ha a későbbi kor fiatalságának politikai gondolkodása a kuructradició irányában fejlődött és a magyar népéletnek az az illuziókkal színezett képe, amely a városi intelligencia tudatában a legújabb időkig élt, jórészt Petőfire vezethető vissza.

Számtalan olyan gondolatunk van, amelyen – ha elkezdenők elemezni – megtalálnók Petőfi profiljának legalább néhány vonását. És számtalan embernek Petőfi vágta fel a nyelvét: ő tanította meg érzéseinek kifejezésére. A közönséges ember érzelmei dolgában néma vagy legalább is dadogó, nincsenek kifejezésükre szavai és szólásformái. Ha egyszerű szerelmesek állnak szemben egymással, a szívük túlárad az érzéstől és nem tudnak szólni egymáshoz, nem tudják érzésüket szavakba foglalni. Ha pedig szólnak, dadogó szavak tördelődnek nyelvükön vagy színtelen közhelyek jutnak eszükbe. Nincs meg bennük a kifejezés adománya. Ez a költőben van meg, az ő megkülönböztető jegye, amely kiemeli a tömegből. Érezni azt, amit ő érez, a tömeg-emberek is tudják, de ez az érzés csak ő benne jut annyira öntudatra, hogy szép beszédformában tudja magát közölni. Ha tehát a tömeg-emberek mégis ki akarják érzésüket fejezni, a költőhöz folyamodnak szavakért. A magyar fiatalemberek legnagyobb része Petőfi szavaival fejezi ki a szíve gyöngéd érzéseit önmaga előtt és mások előtt. A ki nem mondott érzés csak félérzés, ép úgy, ahogy a szavakban ki nem fejezett gondolat csak félgondolat. Mikor tehát a költő szavakat ad kölcsön hozzá, kiegészíti a félérzést egészre. Ezért lehet mondani, hogy jórészt Petőfi tanította meg a magyar fiatalembereket érezni. Sőt érzésüknek tartalmában is benne van, mert a szavakkal együtt beleoltja a maga lényét is. A magyarok érzésvilága tehát Petőfiből formálódott. Magyar nők, jobban kellene Petőfit szeretnetek, mert ha az a fiatal férfi, aki szíveteket megmelegítette, szépen tudott hozzátok szólni, sőt ha érzésében szépséget találtatok, abból egy jó rész Petőfié volt. A Petőfi trubadúr-hódolata tette azt, hogy ifjú szépségteket oltárra emelték.

Az irodalomnak az életre való ilyenforma hatását nem igen szokták figyelembe venni, pontosan elemezni nehéz is, pedig megvan és fontos tényezője az irodalomnak és az életnek egyaránt. S különösen fontos ez Petőfivel kapcsolatban, aki az embereknek épen azon életkorára hatott igen erősen, amely legkönnyebben és legmélyebben fogja fel a hatásokat. Ennyiben ő nagyon hathatós mótora a magyar karakter fejlődésének. Ez pedig különös tanulságot ad az ő lelkivilága és moralitása vizsgálatának.

Amikor Petőfiről beszélünk, sohase volna szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy huszonhat évet élt fiatalemberről van szó, aki még az élet teljes forrongásában van, nem higgadt le, az élettapasztalatok még nem sűrűsödtek meg benne egységes és állandó világnézetté. A leendő férfinak még csak a körvonalai vannak meg benne, de ezeken a körvonalakon belül még sok alakulás, változás, fejlődés mehetett volna végbe, ha életpályája hirtelen meg nem szakad a segesvári síkon. Életét és művét tehát úgy kell felfogni, mint egy torzót, amely hiába várja a befejezést. Művészete is beláthatatlan perspektivákat tár fel a jövőjére nézve, ha ez a jövő bekövetkezett volna. Utolsó évének versei a forma olyan tökéletesedését mutatják és az élettartalom olyan elmélyedését is, hogy azt kell hinnünk, az a Petőfi, akit ismerünk, csaknem zseniális kezdő, aki inkább csak megsejttette, mint megmutatta, mire volna képes – és azután eltünt örökre.

De épen ezért van az az örökifjú hatása. Ha az, amit ma az ő egész alkotásának tudunk, csak egy része volna művének, ha ezután az érett férfikor és az öregkor költészete következett volna, akkor a fiatal emberek nem érezhetnék őt oly teljesen a magukénak, velük kongeniálisnak és nem tudnák olyan közvetlenül átadni magukat a hatásának. A költő műve, lehetnek bármi nyomatékosak egyes részei, nagy, lényeges hatását mint egy egész fejti ki, a maga teljességében, amelyben benne van nemcsak a művek eszthetikai értéke, hanem a költő pályája, szelleme és a kor is, melynek levegőjében azzá lett, a mi. S mert Petőfi a fiatalkor költészetét fejezi ki és csakis azt, ezért lehetett reprezentativ alakjává a mindenkori magyar fiatalságnak, de egyúttal nevelőjévé, alakítójává is.

A fiatalsága nemcsak kor szerint való volt, hanem életérzés szerint is teljes és tökéletes. Megvolt benne jobban, mint bárki másban, az, ami a fiatalságnak legelső ismertető jegye: a hit. Nem a férfi hite, amely kételkedéseken, habozásokon, tévedéseken és tapasztalatokon edződött meg, amely leszűrödése a hitetlenség elleni védekezéseknek, hanem a gyermek hite, amely még nem ismeri a kételkedést, még nem fogadta magába a kritika mérgét és nem kellett küzdenie a maga megmaradásáért. Ő hitt a saját küldetésében, költői elhivatottságában – egyetlen nyom nem mutat arra sem írásaiban, sem a kortársak feljegyzéseiben, hogy bármikor tépelődött volna saját magán. Legrosszabb napjaiban sem fért hozzá az a gondolat, hogy a balsiker, az emberek részvétlensége vagy az ellentmondás, amely vele szemben támadt, eredhet az ő hibájából is. A művészi önbizalom a hetykeség túlzásáig megvolt benne, – innen szókimondásának föltétlen bátorsága. Nagy dolgokról olyan határozott és egyszerű ítéleteket csak az tud mondani, akinek olyan erős és biztos a hite, hogy meg sem közelítheti az ellenvetés. Eszméiben is annak a naiv hitével hitt, akire nézve másféle vagy ellenkező eszmék nem is létezhetnek. Nemzete igazában és a szabadság eszméjében való hitét az életével pecsételte meg. A serdülő gyermekkorból hozott magával egy ideált és hitt benne a serdülő gyermek hitével, akár a családi ideálról, akár a szabadságideálról, akár az erkölcsi ideálról, vagy a női ideálról volt szó. Hitt a nőben és a szerelemben, – egyetlen egy szava nincs egész házassága utánig, amely kritikát jelentene a nővel szemben és amely ne annak a szerelmi illuziónak a szellemében volna mondva, amely a szerelmi dolgokban még tapasztalatlan gyermekifjú érzését és itéletét derűs ködfelhőbe burkolja. Hite még teljesen gyermeki, teljesen szűz minden tapasztalattól és kritikától. Egy fiatal ember hite, aki keresztülment az élet mindenféle viszontagságán, a nyomorúság és az exisztenciális küzdelem mindenféle változatán, de még nem találkozott sem a szenvedéllyel, sem az ennek nyomában leskelődő meghasonlással. Petőfi a szerelem költője, de olyan költője a szerelemnek – ismétlem, házasságáig – aki még nem volt igazán, mélyen, a lelket gyökérig megrázóan szerelmes. Az ő szerelme a fiatal vér lobogása volt, amely még önmagában lángol, nem is kell neki egyéb, mint a lobogás maga. Tudjuk pontosan, kik voltak azok a nők, akikhez szerelmi verseit írta, de a versekből magukból és a költő érzéseiből nem egy konkrét, egyénileg kirajzolódó női arc vár ránk, hanem egy elképzelt női ideál – kép, olyasforma, amilyet a kora festőinek csinos leányokat ábrázoló képeiből ismerünk és amelyek közül az egyik szőke, a másik barna, az egyik tömzsi, a másik nyulánk, de karakterben valahogy mind egyformák. Csinos leányok, ez az egész. Petőfi sokszor volt és sokakba szerelmes, de nem volt egy igazi szerelme sem. Nem is tudunk egyetlen olyan szerelméről sem, amely több volna egy futó hangulatnál, egy benyomásnál, egy könnyű vágynál, amely egy csinos leányarc láttára elfogta és amely életében nagyobb jelentőséget nyert volna, mint egy szép költői téma. (Etelke iránti szerelme egészen irodalmi szerelem, szép versek témája, a negyvenes évek Biedermeyer hangulatának stílusában.) S ebben is tipikus, a tömegekre szuggesztiv: szerelmi élete azonos az átlagos fiatalemberével, aki könnyű, szenvedélytelen hangulat-szerelmekben tapogatja ki a maga szerelmi életét, addig, amíg rá nem bukkan végleges útjára, amely rendszerint a házasságig vezet. Petőfi szerelmei mögött mindig ott van a házasság gondolata. Alig melegedett fel egy kicsit a szíve, máris elképzeli, milyen feleség válnék a kis leányból. Egyszerű, csinos kis falusi leányok, akikbe szerelmes volt; nehéz lett volna velük elképzelni valami komplikált, regényes vagy szenvedélyes szerelmi viszonyt. Nem is voltak valók másnak, mint derék, egyszerű feleségnek s a költő szexuális erkölcse is olyan hamvasan tiszta, hogy még csak közel se fért hozzá a szerelmi viszonynak más célja, mint a házasság. Viszont azonban társadalmi és gazdasági helyzete még nem volt eléggé megállapodott ahhoz, hogy ezek előtt a leánykák előtt mint komoly férjjelölt szerepelhessen s ezt ő maga is érezte és tudta, tehát egyik szerelme sem mélyült el a hangulatos kezdeteken túl. Tipikus diák-szerelmek az ő szerelmei. Ezért példaképei és kifejezői minden diák-szerelemnek. Sohasem mondott életrajzilag igazabb szót – pedig talán nem is annak szánta – mint mikor azt írta, hogy «költői ábránd volt, mit eddig érzék, költői ábránd és nem szerelem».

The book keeps going