Tanulmányok II.

A világháború megvert tábornokai sorra kiadják emlékirataikat. Az ilyen könyvek eleinte kapósak voltak, de ma már inkább raktáron dohosodnak, hiszen mindegyikben ugyanaz történik: egy Napoleon mutatkozik be, akit a mostoha sors megakadályozott abban, hogy megnyerje az austerlitzi csatát.

Ha a memoárírók különböző sztratégiai elvek szerint működtek is közre a háború elvesztésében, egy közös vonásuk mégis van: a jóstehetség, – egy vaksággal megvert világban egyedül ők voltak azok, akik beleláttak a jövőbe. Mindegyikük látta a katasztrófa felvonuló viharfelhőit, mindegyikük ismerte a menekülés útját és ha rájuk hallgattunk volna, akkor nem is dőlt volna meg a Habsburgok és a Hohenzollernek hatalma. Mért is nem hallgattunk rájuk?!

Ilyenféle, a bukott diák szigorlat utáni bölcsesége jegyében fogant könyvet adott ki Károlyi Mihály is, a démoni dilettáns, a magyar történelem leggyászosabb csatavesztője, aki joggal elmondhatja, hogy az ő harcában minden elveszett, legelőbb a becsület. Visszafelé jövendőlni ő is tud és szinte csodálatos, milyen pontosan tudja bejelenteni az időközben bekövetkezett eseményeket.

Az eddig megjelent háborús memoárok szerény célja az volt, hogy tisztességes temetést biztosítsanak egy-egy veteránnak. Károlyi Mihály könyvében azonban a föltámadás vágya és reménye ficánkodik. Mi ugyan azt hittük, a félbemaradt Napoleon, aki az első összecsapásnál már terítékre került, mint sötét árnyék már csak a nemzet legkínosabb emlékei közt fog élni, úgy látszik azonban, a magyar sors újabb fordulatai megmozgatják a koporsófödeleket is.

Történelmünknek az a pár hónapja, amit a piruló Klio Károlyi-korszaknak kénytelen nevezni, romoknál és szennynél egyebet nem igen hagyott vissza az országban. Ezt mind eltakarítani és ujjáépíteni, ahhoz egy millió Károlyi Mihály is kevés volna, ő tehát úgy segít magán, hogy papírvirág-fűzérekkel ékesíti a fatális szemétdombokat. A könyv célja: szép szavakra váltani a hitvány cselekedeteket. Egy azonban bizonyos: ha Károlyi Mihály valóban lehetségesnek hiszi, hogy megismételje a maga történelmi epizódját, akkor kimondhatatlanul hitványnak kell tartania a magyar társadalmat.

2.

Ez a könyv alkalmasint a legmagyartalanabb gondolkodású írásmű, amely jó magyar nyelven valaha is megjelent. A céhbeli újságíró, Figaró rutinja, a professzor fennkölt tudatlansága az élet dolgaiban, a pesti entellektüell arrogáns csalhatatlansága, amely úgy turkál a teremtés titkai között, mint valami cédulakatalógusban, végül a Marx sziklazátonyain megfeneklett filiszter fogtak össze, hogy megszerkesszék Károlyi könyvét.

Azok, akik közelebbről ismerik a grófot és olvasták már egyikét az ő szakácsnő-ortografiával írott leveleinek, mosolyogva hárítják el a gondolatot, hogy ezt a könyvet ő írhatta volna. Ha valóban le style c’est l’homme, sokak állítása szerint Károlyi könyvéből akkor Lorsy emberi mivoltának kellene kibontakoznia. Nekem erről nincs véleményem, de ha a hang valóban Lorsyé, a szőrös kéz inkább Jászi Oszkáré lehetne, magam legalább a könyv olvasása közben állandóan lelki szemeim előtt láttam Jászi óriás és zordon papírmasé tankjainak vonulását.

Ezen különben nem érdemes vitatkozni. Károlyi, ha nem is tud írni, olvasni mindenesetre tud és ha ő a könyvre rányomatta a nevét, akkor mi is elfogadhatjuk, mint törvényes gyermekét.

A könyv propaganda-célokat szolgál és természetesen nem olyannak mutatja Károlyit, amilyen a valóságban, hanem amilyen lenni szeretne, helyesebben: amilyen vezérre az emigránsoknak ma, tekintettel módosult politikai céljaikra, szükségük volna. Az igazi Károlyi a propaganda-célokra hasznavehetetlen, tehát egy javított, a tömegízlésnek inkább megfelelő, olcsó és népies kiadásra volt szükség.

Károlyiék alkalmasint visszaemlékeztek az ő Rodostójukban, mennyi baj lett belőle, hogy ők mindenkor csak hadsereg nélkül való vezérkar maradtak, a néptömegeket pedig a munkásvezérek adták kölcsön fölmondásra. Érthető, hogy a jövőben a saját zászlójuk alatt szeretnének toborozni.

A magyarországi oktobristák némely köreiben talán pánikot keltene a hír, hogy Károlyi Mihály immár levonta degeneráltságából az utolsó politikai konzekvenciákat is és a marxisták szélső balszárnyán helyezkedett el. Ez az ember tud és mer akarni, ez tagadhatatlan, gondolkozni azonban rendesen a más fejével, mostanában úgy látszik a Jászi Oszkáréval szokott. Most már ő maga is idegenül és értelmetlenül áll szemben az ezeréves Magyarországgal; az ősi alkotmányban ő is csak a kapitalista kizsarolás és osztályuralom elnyomásának momentumát látja; a magyar nemzeti érzés az ő szemében is valami sajnálatos visszaélés, legjobb esetben barbárkori csökevény; ezzel szemben gyöngéd kegyelettel viselkedik Catilina, – igen Catilina! – valamint Liebknecht és Luxemburg Róza emléke iránt; tisztelettel és megértéssel emlékszik meg a bécsi Adler Friedrichről, aki tudvalevően úgy «tüntetett» a vérengző háború ellen, hogy pisztollyal fejbelőtte Stürgkh miniszterelnököt, midőn az a vendéglőben éppen marhahúst evett ecetes tormával; a mérsékelt német többségi szocialistákról alig titkolt megvetéssel emlékszik meg; a magyar munkásvezérekről pedig láthatóan az a véleménye, hogy lanyhák, megalkuvásra hajlamosak és így tovább.

A pesti Faubourg St. Germainbe vezető hidakat végleg fölégeti. Meg kell engedni: nem végez félmunkát. Egyenkint előállítja rokonait, gróf Károlyi Imrét, gróf Andrássy Gyulát, de olyanokat is, akik sohase szerepeltek a nyilvánosság előtt és olyan szörnyű meséket mond róluk, aminőket úgy látszik csak jócsaládok fiai tudnak mondani, azok is csak a saját rokonaikról. Egyáltalában a könyvben annyi az emberszólás, alig hihető, hogy egy ember győzte volna epével. Úgy képzelhetjük el a dolgot, hogy a bujdosók együtt üldögéltek hosszú téli estéken és közös erővel fölékesítették a vezér könyvét, mint a karácsonyfát. Az otthon valóknak szóló ajándékokat rakták reá.

Vázsonyi Vilmosnak, a feudális reakció zsoldosának címét adományozzák, – íme, egyike a ritka alkalmaknak, midőn az eseményekben megszólalt az élet mélységes humora! Szterényi Józsefnek pedig a háborús uszítóét… De hiszen ez csak kóstoló, mert kijut gróf Apponyi Alberttől Friedrich Istvánig és herceg Windischgraetzig száz más embernek is, jóformán mindenkinek, aki még él, bár olykor egy-egy sírra is rárakják ellenszenvük szimbólumát. Az egykori Károlyi-párt sem kap kegyelmet, a vezér elég világosan célozgat reá, hogy híveinek nem volt éppen specialitásuk az önzetlenség. Hiszen neki tudnia kellett!

De mintha az urak odakünn Rodostóban elfelejtették volna, hol lakik a jó Isten, a kelleténél jobban nekidühödnek és végül már gőzfecskendővel lövik Magyarországra az epét és a mérget.

3.

A műnek eddig csak az első kötete jelent meg, ez a Harcom a békéért alcímet viseli. Ha az olvasó a robbanó szavak füstje mögé tekint, akkor az, amit Károlyi a maga történelmi harcának hisz, sok izgatott lótás-futásra redukálódik. Ő beszélt a Házban, beszélt vidéki és budapesti népgyűléseken, ő értekezett Czerninnel, de a külügyminiszter minden találkozásuk alkalmával mást mondott és rendesen elfelejtette azt, amit Károlyinak igért, – ő Bernben is járt a béke ügyében, ott németekkel tárgyalt, azokat, persze, nem kellett semmiről sem meggyőznie, de beszélt egy jobbféle amerikai diplomatával és a francia sajtóiroda egyik újságírójával is.

Más nem történt. Nem?! Ezt csak a jámbor olvasó látja így, maga Károlyi úgy tudja, hogy ő titáni harcot vívott egy egész világ ellen, miként könyvének címlapján mondja. Midőn belemélyedünk a részletekbe, megdöbbenéssel halljuk, hogy Magyarországon volt egy háborús párt, amely imperialista tervei szolgálatában provokálta a szörnyű vérontást, hogy Szerbiában és Romániában (Csehországban nem?) területeket hódítson. (Igen, az öreg Ferenc József király a nyolcvanadik születésnapja óta szenvedélyes hódító volt.) A háborús uszítók feje ki lett volna, ha nem Tisza István?

Hogy Szerajevóban gyilkosság történt, arról nem tudnak Károlyiék. Bár könyvük címlapján az 1923-i évszámot viseli, arról nem tudnak, hogy a koronatanácsban Tisza István volt a háború és később az annexiós gondolat ellenzője. És arra sem emlékeznek már, hogy a hadüzenet napján az egész ország – a szocialisták is – meg voltak róla győződve, hogy katonáink egy ránkkényszerített önvédelmi harcba indulnak. Aki csak Károlyi könyvéből ismerné a háború történetét, azt hihetné, hogy a jámbor szerbek gyanutlanul legeltették fehér báránykáikat a Sumadia zöldelő völgyeiben, midőn a kapitalista magyar bakák rájuk törtek. Mert azt már megtanulta Károlyi: a kapitalizmus a háború és aki elejét akarja venni a mészárlásoknak, annak előbb le kell törnie a kapitalizmust.

Azt hiszem, nagyon felháborodnék Károlyi Mihály, ha valaki arról akarná meggyőzni, hogy az ő békeakciója hozzájárult a háború meghosszabbításához. Pedig alighanem így volt. Az ő agitációjának híre mégis csak kiszivárgott az ántánt-sajtóba, ahol mint a megindult bomlási folyamat jelét köszöntötték: és ha ettől fogva el is halkult a Durchhalten! jelszó, annál elszántabban harsogott a jusque au bout!

Szemmel látható, hogy Károlyi Mihály teljesen belezuhant Jászi Oszkár erősebb egyéniségének vonzási körébe. Mint Madách Ádámja Lucifer oldalán, úgy kering ő most a Jászi-féle ürben. Nekem az a benyomásom, hogy ha nem tagadja meg önmagát szégyenletes módon, akkor a Jászi ideológiájának papiros mennyországából nem fog többet visszatalálni az emberlakta földre, legalább is nem a magyar földre.

4.

A kirakat-grófot, akit a Károlyi-féle könyvben a publikum elé állítottak, tetőtől-talpig a polgári radikálisok ruhatárából öltöztették föl. A radikális pártnak tudvalevően Jászi Oszkár volt az elvszabója.

Ebből a brilliáns koponyájú, nagyszerű akaraterejű emberből talán kiváló magyar államférfi válhatott volna, ha az ítélőképessége nem volna homályosabb az átlagosnál és ha egyáltalában tisztába tudott volna jönni a magyar állam ezeréves valóságával. Ő azonban a lelki nomádok közül való, akik nem képesek megtelepedni a nemzet gondolat- és érzelemkörében és akik kóbor ösztönükből erényt, elvet, elméletet és politikát csinálnak. Ez az a pont, ahol a degenerált arisztokrata a degenerált zsidóval összetalálkozott és bizony egyikük sem kerülhetett volna rosszabb társaságba.

Jásziék intelligenciája egyébként éles szemmel fölismerte a régi Magyarország sok hibáját és bűnét, diagnózisaik gyakran kifogástalanok voltak, csak a gyógymód, melyet javasoltak, volt megdöbbentően ostoba: a pácienst ki kell végezni és a Szent István-féle Magyarország helyébe a Jászi-féle Magyarországot kell állítani.

A Jászi-féle Magyarországot, melynek első polgára a Keleti Svájc nevét adta, a teremtés munkájába belekontárkodó dilettáns vakmerősége és a mániákus ember csökönyössége hozták tető alá. A Keleti papír-Svájc vereckei szorosában az új honszerzők lerakták a nemzeti érzést, mint a sárcipőt az előszobában. Ők egyébként is be tudták bizonyítani, hogy a magyar történelem hamisítások láncolata; az úgynevezett történelmi osztályok, melyek többek között Széchenyinek, Kossuthnak, Deáknak (azonban igaz, hogy Károlyi Mihálynak is) életet adtak, a fejlődés által pusztulásra ítélt barbár sátoralja; a hazafiság – hazugság.