A podolini kisértet

A hosszu középkori rabság azonban rányomta bélyegét a városkára. Az idegen uralom alatt a városka semmit sem fejlődött. Elég bajuk, gondjuk volt a lengyel királyoknak a saját országukkal, országuk városaival. Mit törődtek volna az idegen jószággal? Annyit tettek, hogy néhány lándzsás katonát küldtek a városka őrizetére, a kik megvédelmezték a polgárokat a hegyvidéki rablóbandáktól. A várost magas kőfal vette körül és a falakon négy kapu nyilott a négy égitáj felé. A Poprád ott szaladt el a bástyák alatt, mintha csak a Poprádot is zálogba csapta volna a könnyelmü Zsigmond: a Poprád is kifelé folyt Lengyelországba; keresztül a határszéli hegyláncokon, nagy magasságban járja be meredek utját; minden természeti törvény ellenére nem lefelé, hanem felfelé folyván. A pirospötyös pisztrángok lengyel honfiak csemegéi voltak és a hűtelen folyó folyását már a nagy királynő sem tudta megváltoztatni. A Poprád örökre a lengyeleké maradt; örökre hűtelen hazájához, a melybe minden folyó befelé folyik, nem pedig kifelé.

A zálogba töltött százévek tehát ugy multak el a városka felett, mintha valami dermedt álomban töltötték volna. Mária Terézia idejében egyszerre fölébredtek az emberek hosszu álmukból, megdörzsölték a szemüket:

– Nini – mondták – asszony-király van Magyarországban. Mi bizony azt hittük, hogy még mindig Zsigmond uralkodik.

A regebeli Rip van Winkle ébredt fel itt a mély völgyben, csakhogy husz esztendő helyett századokat aludt. A városka ugyanabban a középkori, ódon állapotban van Mária Terézia idejében, mint a mikor Zsigmond zálogba vetette. Nem raktak itt le egyetlen téglát sem azóta, – talán még az emberek is ugyanazok voltak. A lengyel kulturát, müveltséget nem vették be, megmaradtak tehát Zsigmond király korában. Ugyanazok a divatok, szokások uralkodtak; Corinini ezredes, a nagy királynő kiküldött biztosa a maga egyszerü katona eszével csudálkozva irja meg jelentését a városokban talált állapotokról.

– Itten, – irja az ezredes, – egyetlen polgárt sem találtam, a ki bizonyosan tudná, hogy fölséged előtt, mely uralkodók valának a magas trónuson. Csudálkozva hallgatták, hogy a habsburgi ház uralkodik a birodalomban – Isten szent akaratából.

A lengyel lándzsásokat elrendelték a városkapuk őrizetétől és a kapukon, különösen a délfelé nyilókon uj áramlatok, szelek kezdtek befujdogálni. A városka, felébredvén hosszu álmából, mozogni, fejlődni kezdett. Igen ám, csakhogy mit csináljanak most-azzal az átaludott száz esztendőkkel? A dolgok természetes rendje szerint azt a lemulott időt nem lehetett elsemmizni. Olyon varázscsizmát még Mária Terézia sem huzhatott a visszaváltott városkák lábára, a mely csizmákkal száz esztendőket lehetne egyszerre ugrani. Azokat az elaludt századokat végig kellett élni, végig kellett csinálni. Andrássy János, Szepes vármegye akkori alispánja, a ki hires volt nagy eszéről, bölcseségéről, maga is elcsodálkozott a városok középkorias állapotain.

– Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort, a szepesi városokban még mindig föltalálalható leszen ez a kor. Ők elmaradtak az időtől és talán sohasem fogják utólérni a valóságos időt – mondta a bölcs alispán és látszólag igaza volt.

A városkák folytatták a fejlődésüket ott, a hol elhagyták Zsigmond király korában. Békés, csendes, belvillongástól mentes idők jártak, az idegen gyámság alól felszabadult városnak mégis a legelső gondja volt, a hosszu századokon át megrongált várfalakat, bástyákat kijavitani, megerősiteni. A kapukhoz polgárőrséget rendeltek, a mely ügyelte az utazókat, vándorlókat, kereskedőket. Éjjel becsukták a kapukat és a városra középkori csendesség borult. Az utcákon nem járt senki, legfeljebb a Rókában busult néhány utazó idegen, a mig a városi darabontok aludni nem zavarták őket. A Poprád sietett, futott a határ felé, a nagy hegyek, sötét erdők nagy árnyékukkal ráfeküdtek a városkára. Mintha arra vigyáztak volna, hogy az átaludott esztendőkből nem fog-e egyet is elsikkasztani?

De nem sikkasztott el egy hónapot sem. Az uj házakat, a melyeket itt-ott épitettek, régi középkorias stilusban tervezték az épitők. Lobumirszky hercegnek, a ki a városkának templomot épittetett, arcképét megföstették a városháza számára… És abban az időben, a mikor én a városka lakója voltam, a városi tanács mindenféle elavult jogoknak alapján örökös számüzetésre itélt egy asszonyt, bizonyos Wart Erzsébetet. De hiszen éppen ezt akarom elmondani.

ELSŐ FEJEZET. Egy különc ember története.

A podolini háromszáz esztendős házak között, a melyek a piacteret négyszögalakban határolták, nem volt a legfiatalabb, de a legvénebb sem az az emeletes, keskeny, nyurga ház, a mely csupán abban különbözött a többitől, hogy állandóan szép sárgára volt beföstve. A tulajdonos hiusága tette talán, vagy valami véletlen viszonyok: elég az hozzá, hogy a vén házról soha sem mosta le teljesen a föstéket az idő. Igy aztán bizonyos tekintélyre tett szert e ház a többiek között, a melyeket talán Zsigmond király óta sem festettek. A kapuja ennek is zárva volt, mint a többieké általában. Mintha örökösen attól rettegtek volna a lakosok, hogy valamelyik órában ellenséges hadak csapnak le a városra és kirabolják a házat. Legalább is akkora vasrácsok voltak az ablakokon, mintha hosszu ostromra volnának berendezkedve. Hiába, őket a békés idők meg nem csalják! Egyszer mégis csak átcsap a határon valamely ellenséges sereg; aztán az ellenfél nem kér, hanem visz mindent, a mi a kezeügyébe akad. A sárga háznak a kapuja tehát csöppet sem volt nagyobb gonddal bezárva, mint a többié. A kapu felett három kőből faragott kutyafej emelte még a háznak külső diszét. Közönségesen Riminszky-háznak hivták a házat és bennelakóját Riminszky Kázmérnak. Riminszky Kázmér volt a leggazdagabb podolini polgár.

Az alföldi embereknek a gazdagsága földekben, gulyákban, ménesekben fekszik. De hát itt nincsenek se földek, se gulyák, se ménesek. (Habár némelyek tudni vélték azt is, hogy Riminszkynek nagy birtoka van valahol Szeged alatt, a melyet bérbe adott.) Miben volt Riminszkynek a gazdagsága? Juhnyájakban, a melyek kora tavasztól késő őszig a hegyek között tanyáztak, aztán elvitték őket a majorságokba.

Az ördög tudná, hogy hány nyája volt Riminszkynek szerte a hegyek között. A felvidéki fantázia igy festette Riminszkynek a gazdagságát: Állitanának valahol egy nagy ollót, a mely olló egyebet sem tenne, mint folyton-folyvást a juhokat nyirná. Riminszky pedig otthon kényelmes házában egyebet sem tenne, mint olvasgatna csendesen: