Megtörténtek és megtörténhetők (1. kötet)

NAGYVÁRAD, 1858.

Tichy Alajos nyomtatása.

Előszó.

Az olvasó előtt fekvő két kötetkében vig, és komoly tartalmu beszélyek foglaltatnak. Ha a műbirálók véleményzését, – birálatait – és tanácsaikat követendettem, kizárólagosan humoreszkeimet kellendett kiadnom, ők többször állitván: miként humoreszkjeim életrevaló dolgozatok – s a közönség által kész örömmel fogadtatnak. A birálat azonban bár mennyire pártatlan, bár mennyire jó legyen, nem mindenkor viszhangja a közönség művéleményzése, és műnézeteinek. Van a közönségnek ugyanis bizonyos része, mely a vignemü irodalmi dolgozatokban épen nem gyönyörködik, s csak a regényest, kalandost, rémest, vagy borzasztót szereti. – Többeket ismertem – ki – válólag a nőnemből – kik Zam-Midi, Fenice, Zacharias, Anglien herczeg stb. komolytartalmu beszélykéimről dicsérőleg nyilatkoztak, mig legjobb humoreszkjeimről csak odavetőleg emlékezének. Én sok hálával tartozom a közönségnek, mert mindig jó, mindig méltányos volt irántam. A criticusok sokszor méltatlanul megróttak (megbocsátható ellenszenvek!) de olykor méltatlanul fel is dicsértek (megbocsátható rokonszenvek!) s igy örömmel hallgattam rájok is! E két kötetke kibocsátásakor figyelmeznem kellett mind a közönségre, mind a birálókra, méltánylat, elismerés, és hálából. En irónak születtem! Kedvezőbb körülmények, nyugalmasabb vérmérséklet, szerencsésb viszonyok mellett, főleg a korábbi években tett mulasztások leszámitásával, meglehet most versenyezhetnék a legjobbakkal, igy alkalmasint meghalok a nélkül, hogy nagyobbszerűt teremtheték. Nem okolok senkit, csak magamat. A nemesb czélokhoz az eszközöket nem őrizték hétfejü sárkányok, az előre tolult akadályok férfiui erővel leküzdhetők valának. Vagyok oly jó, mint a nagyobb rész, de ezzel vigasztalják azok magokat, kiket az irodalom terére gyermekhiuság, unalom vagy munkakerülés kergetének. – Ha bár mi kevés hasznost, és jót eszközöltem meglehetősen árva irodalmunkban, – számitassék be enyhitő körülményül annyi irodalmi vétkeimért.

A Királyhágón 1857. Május 22-én.

Lauka.

St. Jago di Compostella.

(Azoknak, kik a regényest szeretik.)

1.

St. Jago 1400 éves családból származott. Egyik elődje a gothok ellen harcolt, s cimerének körirata ennyiből állott: „Az isten háza után a St. Jago ház.“ Elbeszélésünk hőse a 28 éves St. Jago Vasques Salamankában végezte tanulmányait, s mint 17 éves ifju arról volt nevezetes, hogy egy év alatt kilenc dottorénak csábitotta el aragoniai szemü leánykáit. – A dottorék részint dühösködtek, részint szomorkodtak, St. Jago Vasques ellenben holdvilágos éjen guitarre, és énekhang mellett megszökött Salamankából. A dottorék kitörülték a jelöltek sorából ő nagyságát, s mint javíthatlan egyént körözteték egész Spanyolországban, de minthogy ő nagyságának volt mit apritania a tejbe – bár csaknem összeroskadt e kegyetlen végzés ónsulya alatt – nagyot mosolygott magában, s don Juant olvasgatta.

St. Jago bizonyos időre Sevillában telepedett meg. Sevillában abban az időben olyan fényüzés volt, hogy thea mellé minden elegansabb körökben kolibritojást serviroztak, s a kétszersülteket ananász-lekvárba mártogatták. St. Jago mint telivér salonember, nemcsak az előbbkelő aristocratiát majmolta, hanem még a billiomos Grand Dugo los Barackados Kajszinossal is versenyzett.

Egy ebédet, melyet három évre bérelt márványpalotájában rendezett, megpróbálunk lemásolni. A terem díszitvényeit és műcsoportozatait elhallgatjuk, s csak annyit jegyzünk meg, hogy annak létrehozása, egy általunk is látott, de ő általa is kibocsátott s elfogadott váltó szerint 10,000 genuai lirába került.

Száz vendég volt hivatalos, véletlenül azonban kétszáz jelent meg, de az ő nagyságát nemcsak hogy nem zavarta, hanem neki kifejezhetlen örömeket okozott. A vendégek nagyobb része grandokból állott, voltak marquisek és nobilik is. A vendégek az akkori etiquette szabályai szerint keveset ettek, de annál többet ittak, úgy hogy ő nagyságának legdrágább borai mind elfogytak, a megmaradt értékes ételek pedig a cselédség, s kutyák között prédáltattak el.

Ébenfaasztalra csalánból szőtt asztalnemű boríttatott, melyen a legfinomabb madárpehelyből műremeklett hímezések, a goth s maurok közötti csatázásokat ábrázolták. Az asztalközépen angoriai kecsketejből kristálizált vásában oly növény illatozott, mely csak minden 2000-dik évben virágzik, s igy a világ teremtése óta St. Jago asztalán épen másodszor nyitotta ki közszemlére bimbóját. E virágban ugyan mindössze is egypár óráig gyönyörhödhetének a vendégek, miután az szőrén szálán elveszett, s többé meg sem került, tiltván az akkori etiquette azt is: hogy grandok, marquisek, és nobilik között tolvajlási kutatások, és fitatások történjenek – de a háziurat az sem zavarta meg, miután a virág oly szerencsés időszakban csipetett el, midőn a vendégkoszorú en masse jelen volt, s azt egyenkint csodálhatta. Minden vendég számára aranytányérok, platinakések, villák és kanalak, sáfránygyökér-fogpiszkálók, és kristálypoharak helyeztettek. A csalánasztalkendők minden harapás után kicseréltettek, s öblitésül ambra grisea szolgáltatott smaragd-poharakban. Legtöbben azért ettek keveset, mert szájuk a csodálkozástól folytonosan tátva állott. Kik legtöbbet ettek, kárhoztatták legkeményebben St. Jagot, sőt egypár, kiken ebéd végével eret kellett vágni, bolondnak is nevezte. Egy hitelezője bámulta eszélyességét, de utána tette, hogyha elei is oly eszélyesen éltek volna, az isten háza után nem következnék a St. Jago ház.

Minden vendég körűl külön inas sürgölődött különböző ruhában, oly ügyesen, hogy egyetlen grand önteték nyakon americai köszméte-mártással, de az is csak két hét mulva vette észre mantillján a rombolást, midőn nem volt ember Sevillában, ki mantillja lapockáján segithetett volna.

Minden étel után ujra teritettek; azon poharak, melyekből egyszer ittak, az utcára szórattak, minden ételhez más darabot játszott a zenekar, annyi tapintattal, hogy a medvetalpak a legfelségesebb krakovianka kiséretében emésztettek meg. A konyhában csupa ezüstedények használtattak, citrom- és narancsfák égettettek, a pecsenyeforgató dreizehngrädig aranyból készült Párisban, s zöld bársonyfutrálban szállitatott Sevillába.

Magyarosan szólva: volt ötven tál étel, mindegyikből ötvenféle. Ha ugy tetszik a nevezetesbeket megemlithetem:

A levesnemüek között kitünt: a pisztrángmájgaluska, a keleti fűszerszámmal barnitott fekete levesben igen jól vette ki magát az engadi őszi barackfa alabástrom-fehér gyöngye. Marquis Barbara kapott ugyan e levestől kisebbszerű hascsikarást, de kinevették, s azt mondták: nem – nónak való a gyömbér. A napkeleti zeller is meglehetős hatást gyakorolt, de csak a nobilik között.

A marhahús marhából volt, de 24 féle marhából, de ki tudná azokat előszámlálni. Későbben tudtam meg, hogy a takarmányozás különfélesége eszközölte a marhák különféleségét. Dőfődy nobili igen jó viccet mondott e különféleségre, azt állitotta, hogy ilyenféle különféleség lehet az emberek között is.

A vastagételek közől csupán a violaszinü olasz káposzta, a gimplivel töltött pejkáposzta, s a tubákszinü burgonya dicsértettek. A sötétzöld sárgarépának is akadt egykét kedvelője, de a mint hallottam, nem igen mertek nyilatkozni.

Az assiettekről szinte megfeledkeztem, pedig azokat előbb kellett vala emlitenem.

Sokat ettek az ephesusi snidlinges rétesből.

Többet a jeruzsalemi spárgából, mely azonban oly vastag volt, hogy kötélnek is beillett.

Legtöbbet a búbosszalonka nyelvéből, melyet csak Arabiában lehet fogni nagypénteken, esős időben, holdvilágnál, éjszaka, pontban háromnegyed egy órakor.

Feltálaltak egypár szürkeszemü bagolytojást is, de azonnal le is tálalták, mert miután egyet feltörtek volna, észrevették, hogy sáfrány helyett babérlevélbe voltak bepakolva, s megromlottak.

Még az nap irt St. Jago spediteurjének, felmondott neki, sőt össze is huncfutozta. Ezt annál könnyebben tehette, mert a konto még fizetlen vesztegelt iróasztalán.

A becsináltak feleltek meg legkevésbé a vendégek várakozásinak, azon azonban senki sem csodálkozott, miután későbben nyilvánossá lőn, hogy ő nagysága szakácsa Maskaraból került, hol a becsináltak sohasem divatoztak. Némi tájékozásul mint legjelesbet mégis megemlitem a Niagara zuhatagi szürke béka-becsináltat.

A tésztás ételek érdemlett furorét eszközöltek.

A persiai lisztlángból, papagálytojással készült palacsinták utósóig elfogytak; nagy kelendőségnek örvendett a cyprusi szőlőzsirral sütött asturiai fánk és nyerges- ujfalusi lepény is. A nobilik csaknem csömört ettek a lacryma christivel satózott vichessirei plumbuddingból.

Még csak a sültekről kivánok szólani, s a csemegékről.

Szónoklati remekek puffantattak el, az iramszarvas-comb felett.

A zebra-vesepecsenye, a szakácsot koszorúzta meg.

A giraffe-nyelv pedig „non plus ultra“ kifejezéssel dicsőitteték.

A stajer kappannak csak az elejét ették, a fácánoknak a hátulját, a szalonkáknak közepét; a kócsagszivek nyárson sülve, austriga-mártással teritékeltettek.

A csemegék állottak a tengerfenéken található solitair diókból, libanoni mogyorókból, keleti szilvákból, nyugati almákból, déli szőlőkből, és északi körtvékből. A legkisebb alma 20, a legkisebb körte 18 fontot nyomott. Egész mogyorót csak grand Pilato birt megenni.

Az ebédnél mindenről beszélgettek, csak politicáról nem, a spanyoloknak mindenkor volt annyi eszük, hogy főleg ebéd alatt, gyomraikat par force nem rontogatták. A legkönnyebb, érzékiebb, s bizarab dolgok vitattattak meg, a lehető legviccesebben, s különösen herceg Masancker maradandó becsü oszlopot emelt vicceinek.

Egyetlen nobili feledkezett meg magáról, s emlitett olyasmit, hogy a hivatalos kimutatás szerint tegnapelőtt Sevillában százan haltak meg éhen, de ő is csakhamar észrevette magát, s jobban elpirult undelicat beszéde miatt, mint magok a grandok és marquisek.

Ezen brilliant ebéd után ő nagysága St. Jago hirbe, s az adóssági börtönbe került. Legjobban boszantotta, hogy fogságában egyetlen barátja látogatta meg, grand Veracruz, kit pedig az ebédre hivottak jegyzékéből véletlenül kifeledett.

St. Jago három hónapig ült fogságban; midőn szabadságba helyezteték, sokkal kövérrebb volt, mint azelőtt, az érdekes morbidezzából ellenben igen sokat veszitett.

Minthogy a becsületről álfogalmakkal birt, két napra kiszabadulása után odahagyta Sevillát, s Toledoba költözött.