A bazini zsidók: Regény

Copyright by John Biro 1921.

W. Hamburger, Wien.

A mohácsi csata után Szulejman császár rövid látogatást tett Budán, a királyi palota kincseit leküldte Sztambulba, azután összetereltette a budai zsidókat és magával vitte őket. Ugy vélte, hogy szüksége van rájuk és hogy birodalmának hasznára lesznek. Az erőszakkal áttelepitett zsidók közül két fivér – Dávid és József – Baja tájékán átszökött a laza gyűrűn, amelyet a szultán lovas katonái vontak éjszakára a zsidók tábora köré, és eljutott a Dunáig. A két fivér itt szerzett egy rozzant ladikot és néhány napig a Duna mocsarai között lappangott, azután visszament Budára. Budán a városi tanács a zsidók házait ekkorra a várnagy engedelmével kiosztotta már a város lakósai között; a két fivér tehát egy éjjel kiásta azokat a drágaságokat, amelyeket nemrégen elhunyt apjuk rejtett el egy utcai zendülés idején a háza pincéjében, azután elment Tatára, onnan Sopronba és onnan Pozsonyba. Ezekben a városokban azonban a zsidók szorongattatva éltek, hajlott hátuak és nyomott lelküek voltak, és a két fivérnek nem támadt kedve a maradásra. József Olaszországba vágyódott, ahol mind a ketten eltöltöttek egy-egy évet a páduai főiskolán, Dávid azonban azt mondta, hogy Olaszországból is mindig visszakivánkoznék Magyarországba, épen úgy, mint ahogy Törökországból visszakivánkozott volna, ha tehát József azt akarja, hogy ő ne veszitse el a lelke nyugalmát, telepedjenek le Magyarországon valahol. Ugy határoztak, hogy ellátogatnak Kassára, ahol elégedetten élt egy Izsák nevü rokonuk, akit néhány évvel ezelőtt Lajos király nevezett ki az ottani pénzverő műhely vezetésére; Kassa felé való útjukon azonban nem jutottak túl az első állomáson. Reggel indultak el Pozsonyból, déltájban betértek Bazinban az ottani kis zsidó község előljárójához, Mihályhoz, akit ott Szappanos Mihálynak neveztek, mert nagy szappankészítő műhelye volt. Itt megismerkedtek ennek a Szappanos Mihálynak a két lányával, Eszterrel és Judittal; és Dávidnak úgy megtetszett Eszter, hogy nem akart tovább menni, hanem ott maradt és nemsokára feleségül is vette. A tizenhét éves Eszternek mély, meleg, barna szeme volt; finom, kis orra; puha, szép szája; szelidség, melegség, barna sugárzás és csendes hüség volt az egész lány. Ilyen maradt asszonykorában is. Judit más volt. Hófehér az arca és kékes fekete a haja; finoman metszett, hajlott orra volt és keskeny, hideg, szép szája. Nagy szeme mindig olyan volt, mintha kérdezne valamit, vagy olyan volt, mintha nagyon messzire nézne. Józseftől mindenki azt várta, hogy vegye el Juditot, mint a bátyja Esztert; ő maga is ezt várta magától; néha hosszu órákig beszélgetett Judittal, de nem tudta rászánni magát, hogy megkérje. Érezte, hogy Judit sem akarná őt. Az én szemem is olyan, gondolta sokszor, mint az övé: mindig kérdez és sohase felel; és ha együtt vagyunk, ahelyett, hogy egymásra néznénk, valami reménytelen messzeségbe nézünk. József így az öregedő Márton nagy bosszuságára nem vette el Juditot, hanem a bátyja házánál élt magányosan. Ami ennél még nagyobb baj volt, Juditot nem lehetett férjhez adni, mert ha az apja a házhoz hozott valakit akiről azt sejtette, hogy a férjéül szántak, mély ájulásba esett és néha hosszu órákig feküdt mozdulatlanul.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három év mulva, május elején egy napon Dávid Trientből jött haza, ahova lovakat és prémeket vitt le. Kora délután jött meg; József egész délután nem zavarta; az esti istentisztelet előtt azonban bekopogtatott hozzá. Dávid ránézett és látta, hogy rossz hírt hoz. Eleresztette az Eszter kezét, amelyet eddig a kezében tartott. Boldogságtól napfényes arca elborult egy kissé. Mi ujság? – kérdezte fanyarul.

– A pozsonyi purgerek, – mondotta József nyugodtan, – küldöttségben jártak a grófnál, hogy tiltsa el nekünk a posztóval és a lovakkal való kereskedést, amint a pozsonyi zsidóknak el van tiltva.

– Hogyne. – szólt Dávid a haragtól elpirulva, – csak rongyokkal legyen szabad kereskednünk!

– Igen, – mondta József nyugodtan, – csak rongyokkal.

– És a gróf? – kérdezte Dávid visszafojtott lélegzettel.

– A gróf megigérte nekik.

Dávid szótlanul harapott bele az ajkába, és az arca lassan elsápadt a tehetetlen dühtől. Eszter rátette a karjára a kezét, Dávid lassan elháritotta magától ezt a csendes csillapitást és szótlan, keserű rágódásba merült. József csendes részvéttel nézte kínlódó bátyját és nyugodtan mondta:

– Ha a grófnak nem tagadtuk volna meg azt az ötszáz aranyat, amelyet az elutazásod előtt kért, akkor a jó pozsonyi polgárok négykézláb hagyták volna el a bazini várat. Sőt azt gondolom, be se merészkedtek volna a várba; és bizonyosra veszem, hogy a gróf Gregorovius mesterrel megüzentette nekik, hogy olyan kedvében van, hogy a zsidók ellen mindent lehet kérni tőle. A bazini grófok pártfogása hatalmas pártfogás, de előbb-utóbb koldussá teszi az embert.

– Én azt hittem, – szólt halkan Eszter, – hogy csak Tamás gróf gyűlöl bennünket.

– Ferenc nem is gyülöl, – válaszolta József. Csak pénzt akar.

Mindahárman hallgattak. Eszter néha aggódva pillantott Dávidra, József pedig elgondolkozva és figyelmesen nézte mindakettőjüket. Dávid végre felállott és elment Józseffel az esti istentiszteletre. Az istentiszteletre összegyűltek a bazini zsidó férfiak mind: összesen tizenketten. Istentisztelet előtt Mihály, a hitközség előljárója tanácskozást tartott velük. Ferdinánd király tárnokmestere újra kivetette a zsidó-adót a hitközségre; az új adó kétszerese volt annak, amit az elmult évben fizettek. Most arról volt szó, hogyan rójják ki egymás között a fizetendő összegeket. Mihály azt ajánlotta, hogy fizesse mindenki a kétszeresét annak, amit tavaly fizetett. Ez ellen a szegényebbek hevesen tiltakoztak, A tiltakozók közt a legelkeseredettebb volt Jakab, egy magas, sovány, hajlott hátu ember, aki batyuval a hátán járta a környékbeli falvakat és aki csak a parasztokkal kereskedett.

– Fizessenek azok, – mondotta szikrázó szemmel, – akik olasz bársonyruhában járnak. Ha az adót idén megkettőzték, jövőre majd megtizszerezik, hiszen látják, hogy bazini zsidók között milyen mágnások vannak.

Sámuel, a gazdag öreg borkereskedő hallgatva nézte Dávidot. Ábrahám és Izsák, akik szegény emberek voltak, lázasan helyeseltek Jakabnak. Dávid összeszoritott szájjal hallgatott. Mihály közbelépett.

– Azt gondolom, – mondta nyugodtan, – hogy az adót azért emelték fel, mert a budai hitközség megszünt, Budán nincs zsidó prefektus, a király nem is lakik Budán…

– János király ott lakott – szólt közbe Simon, aki kardcsiszár és páncélkovács volt és fiatalkorában Szapolyay nádor szolgálatában állott.

Erre haragos felzúdulás támadt. Ruben, egy hunyorgó szemü, csepüszakállu, hajlott orru kis szabó magánkivül rikácsolt:

– Mi közünk nekünk az ő tusakodásaikhoz? Mi közünk nekünk hozzá, hogy a tisztátlanok közül kit neveznek királynak? Nekünk mindegy, hogy kit fizetünk meg azért, hogy disznóból ne legyen ragadozó farkassá. És az a trón, amely felé mi nézünk, messze van innen.

Eleazár, a község jegyzője és templomszolgája megszólalt. Rajongó szemét felfelé emelte és a hangja reszketett a felindulástól.

– De a király, – mondta éneklő, zengő, ujjongó hangon, – már utban van, hogy a trónt elfoglalja. Hallom a lépéseit; és érzem a jövése drága illatát. Cion reszket a várakozástól, mint a szerelmes asszony; és az arkangyalok emelik már ajkukhoz a harsonát. Készitsétek a lelketeket és figyeljetek, hogy készen legyetek, amikor a kürt szava végighasit a földnek egyik végétől a földnek másik végéig.

Összekulcsolta a kezét és lihegve hallgatott. A gyülekezetben elfogódott csend támadt. A világ az utóbbi időben megint tele volt nyugtalansággal; a lelkek hánykolódtak uj gondolatok sarkantyujától és régi megszokások zablájától; a zsidók között pedig északon és délen újra meg újra végigfutott egy lázas suttogás, hogy most… most telik be az idő! – útban van már, közeledik már, jön már ama megváltó király, a Messiás. A magyarországi zsidók között a régi hit olyanná lett, mint egy távoli és halvány emlék, de az északról idevándorolt, sápadt, vézna Eleázár a gyengéden szkeptikus megszokást mostanában mind sűrübben felrázta extatikus vizióival. Jön… érezni a jövése drága illatát… Hátha? – minden egeknek mindenható ura, hátha? A bazini zsidók megborzongva meredtek maguk elé, csak a József szelid, barna tekintete siklott jóindulatu kiváncsisággal egyikről a másikra.

A beszélgetés ezután halkabban és szelidebben indult meg, de hamarosan megint izzó vitává lett. Jakabnak a husát sorvasztotta el az az emésztő vágy, hogy a gyerekeinek némi vagyont szerezzen; de korlátolt elme volt és nem tudott a pénzszerzésre más módot találni, mint azt, hogy a parasztokkal kereskedik. A Dávid és a József felsőbbsége és nyugodt előkelősége az első perctől fogva ingerelte őt, az a mód pedig, ahogyan pénzt kerestek és pénzt költöttek, felszított benne minden keserű dühöt.

– Lovas karavánnal végigvonulni a városon! – mondta gőzölögve. Bársony ujjasban fesziteni! Tollas kalapot a fejre, flórenci selyemruhát az asszonyra, – azután mi fizessünk! Azután mi szenvedjünk érte! Vagy van a községnek előljárója, vagy nincs!

Mihály tudta, hogy a vejének milyen rossz néven veszik a szokásait, az életmódját, az öltözködését. Tudta, hogy még Sámuelnek, a gazdag borkereskedőnek is az a meggyőződése, hogy zsidó ember csak kopottan és alázatosan mutatkozzék mások előtt, a háza is legyen kivülről rongyos és piszkos, – belül ragyoghat, ahogy tud; és a ház ura otthon fejedelem lehet, ha tud. Most Dávid felé hajolt és nyugodtan mondta:

– Dávid, a szerénység még senkit sem tett kisebbé. Én legjobban szeretek abban a bőrkötényben járni, amelyet a műhelyben hordok, de mindenkire ráhagyom, járjon, ahogy tud és ahogy jónak látja. Neked azonban most meg kell gondolnod, hogy ha zsidó ember hibát követ el, mindig a testvérei rovására is követi el. És meg kell gondolnod, hogy zsidótól hiba lehet olyasmi is, ami másoknál nem hiba. Te tulságosan sok pénzt keresel és tulságosan sok pénzt költesz. Te nagyon is fent hordod a fejedet ott, ahol be kellene húznunk a fejünket a nyakunk közé; és hangos lódobogással haladsz el ott, ahol lábujjhegyen kellene járnunk. Veszedelmet hozhatsz ránk Dávid, ezt gondold meg; ez az, amire kérünk.

– Mit kérünk! – kiáltotta Jakab. Követeljük! A község parancsolja meg.

Halk helyeslés támadt. Dávid talpra ugrott. Lehajtott fejét felemelte és égő szemmel nézett farkasszemet a többiekkel.

– Az én nagyapám, – mondta az izgalomtól akadozva, – húsz lovas élén lovagolt Ulászló király mögött a koronázáskor. Az én dédapám talpig bársonyban és karddal az oldalán lovagolt ki a fehérvári kapun, amikor Mátyás király Beatrix királynét hozta Székesfehérvárról Budára. Én pedig… ha Isten úgy akarja… még különb helyen fogok lovagolni… ha majd az egész ország hódolatát fogadja… János király oldalán.

Simon, az öreg kardcsiszár elégedetten nézett fel Dávidra, a többiek azonban felháborodott zúgásba törtek ki. Jakab rikácsolva követelte, hogy Dávid felett itélkezzenek az előljárók, és Mihály gyorsan kihírdette azt a határozatot, hogy a község előljárói valamelyik környékbeli tudós rabbi bevonásával az itélőszékük elé fogják idézni Dávidot. Azután mindnyájan bementek az istentiszteletre. Bement Dávid is. Mozdulatlanul űlt a helyén, és József látta, hogy két ajka holtan záródik össze az egész istentisztelet alatt. Istentisztelet után szótlanul mentek hazafelé. Hazaérve Dávid kiszólt az istállóba és meghagyta, hogy hajnalra nyergeljék fel a legjobb hátaslovát. József várakozóan nézett rá. Dávid nem szólt.