Solus eris

– Tudnék neked egy munkát – szólt a mester, a hogy beállítottam hozzá. – Csak az a kérdés, milyen kedvben vagy?

– Alacsony, pimasz, czudar rosszkedvben. Talán még soha se voltam ennyire – feleltem.

– Mi bajod?

– Semmi különös. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, soha sincsen jó idő. Rosszkedvü, fáradt, elcsüggedt vagyok. Egyéb bajom nincs, de nekem ez is elég.

– Ez azt jelenti, úgy-e, hogy télen sok a kritikus, nyáron meg kevés a vevő? És lassankint elveszíted a tehetségedben való bizalmadat?

– Olyanformán. Kezdem átlátni, hogy multamban nincs öröm, s jövőmben nincs remény. A mester nem is képzeli, hogy micsoda baj ez.

– De képzelem. A régi szép időkben nekem is voltak efféle bolond óráim. A mikor még nem volt semmi komoly bajom, mint most neked.

– A mesternek könnyü. Kidugja csibukját a Pantheon ablakán, lenéz az alant bukdácsolókra és azt kiáltja nekik: »Csak törjétek magatokat! Én is vesződtem, a míg ide jutottam!«

– Te beszélsz így, semmirekellő?! Huszonnyolcz éves vagy; az egészséged, mint a vas; egy kis tehetség is szorult beléd. Mi kellene még?

– Egy garas ára siker. Egy kis hit. Valami kevés öröm.

– Szóval: a mi megjön magától; a mit csak ki kell várni. De ilyen bolond az ember! A mig fiatal, mindent akar, a mi nincs; észre se veszi a gazdagságát s kesereg, hogy ez meg az hiányzik. Mikor aztán megöregszik, már nem akarna semmit, de mindenét odaadná az eltűnt évekért. Nem tudja élvezni, a mit, cserében ifjuságáért, megszerzett; csak kesereg, hogy nem tud visszafiatalodni.

– Vannak szerencsés kivételek. Itt van például a mester. A mester ma is fiatalabb, mint én…

– Igen, lélekre. Köszönöm.

– … és huszonnyolcz esztendős korában már ott volt, a hová én, úgy látszik, soha se fogok eljutni.

– Hja, barátom, én szorgalmasabb voltam, mint te. Nem szerelmeskedtem annyit, hanem tanultam. Nekem is voltak modelljeim; de ha lefestettem őket, azután békét hagytam nekik. Te… te nem érsz rá lefesteni őket! Különben jól teszed; neked van igazad. Valamivel korábban értem el, mint ti fogjátok, hogy nem kell robotban dolgoznom; de mit ér ez? Most már volna időm szerelmeskedni, a kedvem se hiányoznék hozzá, de vége! Ha te kiállsz a kapuba, és egyet-kettőt kurjantasz, mindjárt tudják, hogy te vagy; én kurjanthatok akárhányat, még se tudják, hogy én vagyok az, a ki kiabál!… Annyi a szép lány, és mind másnak nő fel!… Ezzel egyébként nem azt akartam mondani, hogy: csak lustálkodjál! Hanem azt, hogy ne csüggedj. Ma még inkább az életé vagy, mint a művészeté. Ha majd egészen ennek adod a lelkedet: a siker eljön magától, nem kell hínod. Biztosítalak, hogy nem pazaroltad el az idődet. A mit másoknak éltél, az mind a művészetednek fog kamatozni. De ha ennyire bolygat az alkotás láza: próbálj már egyszer valami nagyot.

– Kicsit se tudok én már, mester.

– Téged bánt valami, fiam. Beszéld el, mi történt veled?

– Higyje el, semmi se történt.

– Akkor hát beteg vagy.

– Olyan egészséges vagyok én, mint a makk. És talán éppen az az én bajom, hogy ilyen rettenetesen egészséges vagyok. Kilencz órát alszom naponkint, de ha a lelkiismeretem engedné, többét is tudnék. Úgy eszem, mint a mesebeli szörnyek, a fejem soha se fáj, a tüdőm olyan, mint egy bikáé.

– Ettől még nagyon rosszak lehetnek az idegeid.

– Az idegeim? Talán nincsenek is idegeim. Én legalább nem tapasztalom, hogy vannak. Tehát jók. Nincs nekem semmi testi bajom, mester. Ép, egészséges vagyok, és a míg csak úszni, vívni, evezni kell: erős is. Kérdezze meg azokat a tanítványait, a kik tagjai a »Hungaria« csónakázó-klubnak. De mihelyt dolgozni akarok, elhagy az erőm. Kinyitom a szememet, de már nem látok meg semmit; a kezem ügyetlen, néha valósággal béna. A képzeletem szárnyaszegett, nem jut eszembe semmi, nem tudok kitalálni semmit, annyit se látok és érzek, mint egy fűszeres. A materiális élet, a melybe belemerültem, mint Harold Harfagar király a tenger fenekére, nem ereszt vissza; a lomhaság tündérei lenn tartanak, nem tudok fölemelkedni. Majdnem minden időmet a szabadban töltöm, s néha megkapnak: a fák, a víz, a sziklák, a hegyek fenséges mozdulatlansága, a napfény játéka egy hullámfodorral, a növényvilág szivárványos bűbája, egy-egy tájék szomorú, szép lelke, a tó-tükör és az égbolt varázslatai. A napsugár néha át meg átjár, s szivem bele sajog ebbe a fájdalmasan édes érzésbe. Mély szomoruságomba bele csillámlik a remény: hátha még tudok valamit?! De alig hogy leültem dolgozni, már bele fáradok, s kétségbeesve látom, hogy kezem nem azt csinálta, a mit a lelkem akart. Pedig olthatatlan vágy él bennem: valami szépet csinálni. Valamit, a mi bizonyos. A mihez nem ér fel a kicsinyesség, s a minek nem árthat az idő. Valami olyat, mint a Dagnan-Bouveret »Bretagnei búcsú«-ja. Vagy ha már a rendkivüli tehetséget megtagadták tőlem az istenek, legalább valami olyat, a mi másoknak is tessék, s a mivel egy kissé én magam is meg legyek elégedve.

– Mondom, hogy ideges vagy.

– Nem, ez nem idegesség, csak szomorúság, vagy jobban mondva elkeseredés. A kétség egy kissé későn látogatott meg. Huszonnyolcz éves vagyok, már nem kezdhetem ujra az életet. Nem kezdhetek egy más pályát, elülről; arra már késő, hogy másutt vihessem valamire. És azt kell hinnem, hogy olyan pályát választottam, a melyhez nincs elég tehetségem.

– Ezt én jobban tudom, mint te. Belőled nem a tehetség hiányzik, hanem az akaraterő. Nem a képességeiden fog múlni, ha nem éred el, a mire vágyakozol; a jellemedtől függ, hogy mivé fogod magadat kinőni.

– Csak vigasztaljon, mert rám fér. Van-e, a mi jobban kétségbe ejtheti az embert, mintha életének a derekán el kell ismernie, hogy azt az egyet, a mit tud, rosszul tudja? Van-e érzés, mely jobban lesujtana, mint ha tudatára ébredünk annak, hogy csak egy mesterséghez konyitunk s ebben az egyben is kontárok vagyunk? Itt van ez a nagy, haszontalan test a maga mindennapos követeléseivel; csupa apró, de parancsoló és türelmet nem ismerő követeléssel… és a szellem, a dicső szellem, melynek játszva kellene előteremtenie, a mi ezeknek a kicsinyes követeléseknek a kielégítésére szükséges, a szellem, ez a mi egyetlen erőnk, egész énünk, kínlódva se bir valami értékeset alkotni, sőt azt se képes kiküzködni, a mivel elhallgattathatná ezt az éhes kutyát.

– Azt mondhatnám, hogy a kontárt soha se bántják efféle kételkedések, és hogy mindez csak ideges képzelődés. De nem vitatkozom veled. E helyett egy orvosságot ajánlok. Fogadd el a munkát, a melyről szóltam.

– Különös orvos a mester. Annak, a ki nem tud enni, egyszerüen azt rendeli, hogy: egyék, ettől majd meggyógyul.

– Ha elmondod az orvosnak, hogy elveszítetted az étvágyadat, az orvos nem fog koplaltatni, s nem tanácsolja azt, hogy: ne egyél, a míg az étvágyad meg nem jön magától. Ellenkezőleg: tejkúrára fog, s azon lesz, hogy éppen a táplálkozással szerezd vissza az étvágyadat, azzal az új erővel, melyet a legkönnyebb és legjobb eledel ad. Én is ilyenforma kúrát ajánlok. Most már, hogy kibeszélted magad, tisztában vagyok a bajoddal, s elmagyarázhatom, hogy mi történt veled. Egy-két esztendeig elhanyagoltad a művészetet; az apró örömöknek éltél, nem a legnagyobbnak. Egy szép napon aztán feltámadt benned a lelkiismeret, s iszonyu hévvel fogtál hozzá, hogy majd kipótolod a mulasztottat. De meglepetve vetted észre, hogy a tétlenségben elprédáltad a régi ügyességedet, s meghökkentél, a mikor láttad, hogy az elhanyagolt szerető duzzogva fordít hátat. Hja, barátom, a múzsa is asszony! Ekkor rádupláztál a hibádra. Erőszakolni akartad a régi jó viszonyt; persze, éppen csak ez kellett a boszúálló kedvesnek! Most aztán lecsüggeszted a karod, és rémülten kérded magadtól, hogy: tulajdonképpen mi történt veled? Hát, barátom, a mit eltékozoltál, azt nem lehet csak úgy visszafütyölni; időbe kerül, a míg ujra megszerzed, de ne félj, semmi baj. Szép lassan visszahizelged magad úrnőd kegyébe; nem vívod az eget, de addig sántikálsz és udvarolsz a haragos szépségnek – hiszen csak nő!… – míg egy napon észreveszed, hogy a munkádnak megint láttatja van. Nézd, barátom, az a dolog, a mit én ajánlok neked, nem fog megerőtetni. Inkább szórakoztatni fog, s könnyen meglehet, hogy azonnal eloszlatja a rosszkedvedet. Könnyü munka; nem fogja ingerelni a művészi becsvágyadat, de haldokolva is megcsinálhatod. Éppen betegnek való feladat, ha mondom.

– Értem. Egy öreg péknét kell lefesteni, az összes smukkjaival együtt.

– Nem. Egy nagyon szép asszonyt, a ki már nem él.

– Fényképek után?

– Igen.

– Csakugyan betegnek való munka.

– Várj csak, még nem mondtam el mindent. A halottnak egy eleven arczképe is maradt: a leánykája, a ki nagyon hasonlít rá. Ez a leányka most tizenhat esztendős. Az asszony már régen meghalt; nem tudom, mondjuk: tiz esztendeje. Arról van szó tehát, hogy a fényképek és a tizenhat éves hasonmás látásából el kell képzelni… nem… látni kell: milyen volt az asszony huszonöt-huszonhat éves korában.

– Szép feladat! Nehéz is, hálátlan is, és főképpen ügyes szemfényvesztőnek való, a ki bolonddá tudja tenni a világot!

– Nagyon szigorú vagy. Csodát nem várnak tőled, csak egy jó képet, a melyet modell nélkül kell elkészíteni. Fényképet annyit kapsz, a mennyit akarsz; s a fényképek jók, mondhatom, mert ismertem az asszonyt. A kis leányt folyton látni fogod, a mi ér annyit, mint a fényképek. Szóval a feladat nem nehéz; persze, művész szeme kell hozzá.

– Művész szeme? Nem. Hanem bűvész ügyeskedése… az már igen! Esküszöm, hogy a mester soha se vállalkozott ilyes munkára!

– Látod, mennyire tévedsz! Igenis, vállalkoztam, még pedig ugyanerre a munkára! De épp akkor ért utól ez az átkozott köszvény, mely mindenkorra nyomot hagyott a kezemen; el kellett halasztanunk a dolgot. Most is rám gondoltak először, és sürgették, hogy váltsam be az igéretemet. De nemet kellett mondanom.

– Világos! Kinőtt már a mester az efféléből.