Galambos Pál naplója; Jobbadán Amerikában

– Urfi, összes pénzünk ezer forint.

– Akkor majd kölcsön veszünk.

– Hitelünk is kimerült már. Nem kapunk mi már széles e hazában egy krajcárt sem.

– Hát mit csináljunk, Mihály gazda?

– Nekem van egy gondolatom, urfi. Váljunk el. Én megyek haza, a falumba. Maga meg világgá bujdosik, elmegy olyan országba, a hol nem ismerik, a hol tehát megpróbálhat dolgozni.

– Mondasz valamit öreg, utolsó barátom. Hol az az ezer forint?

– Azt nem adom oda urfi, csak mikor már felült a vonatra.

– Nem bizol bennem?

– Nem. Én itthon eladom a butorokat, a képeket, a szobrokat s abból kifizetem a becsületbeli adósságait. Föl vannak nálam jegyezve. De az urfi menjen el innen. Itthon már nem lehet más emberré. Nem járhat a villamoson olyan utcákon, a melyeken eddig számozatlan fiakkeren robogott.

– Igazad van. Olyan bölcs vagy, mint egy arab kalifa. Kinevetnének, lenéznének, sajnálkoznának fölöttem. Utazom.

Fölmentem Bécsbe és felültem a nizzai direkt luxusvonatra. Zsebemben ezer forinttal megérkeztem Monte-Carloba. Itt akartam uj életet kezdeni.

Valamelyik görög (vagy talán francia?) bölcs mondja, hogy a szerencsét sohse éri utól az, a ki kergeti. Ez rajtam is beteljesedett. Egy darabig csak tanulmányokat tenni jártam a játékbarlangba, aztán megállapitottam a szisztémámat s játszani kezdtem.

Nagy tét állt. Ha nyerek, maradok ur, ha vesztek, megyek Amerikába hotelszolgának.

A sors nem akarta mindjárt, hogy hotelszolga legyek. A szerencse kacérkodott, flirtelt velem. Rám mosolygott, a hajamat simogatta, a lábamat nyomogatta – de mikor én a biztatásra, mint afféle ügyetlen udvarló, merészebb lettem, hátat forditott.

Egy este vagyonom lement tiz napoleonra. Visszamentem Nizzába. Óvatosságból vettem egy revolvert belőle. Hátha később nem telik. Megvigasztalt a tudat, hogy köztem és a hotelszolga közt ez a fegyver áll még.

Másnap a Hôtel d’Angleterreben ebédeltem. Jól étkeztem, erős bort ittam. Azt akartam, hogy az este Monte-Carlóban kitünő kondicióban üljek a játékasztalhoz. Az igazi játékos testét is gondosan elkésziti az ütközetre.

A szomszéd asztalnál egy igen csinos hölgy ült. Párisi elegáncia, de nem a drágább fajtából, mutatkozott rajta. Inkább rossz szokásból, mint érdeklődésből merőn néztem rá. Ő visszanézett, aztán elpirult és lesütötte a szemét.

Ez nem normális.

Mikor fölvetette a szemét és látta, hogy még mindig rá nézek, elnevette magát.

Teremtucscse, ez ismerős lesz.

Kiment a terraszra kávézni, utána mentem, köszöntem neki, melléje ültem s franciául kezdettem diskurálni.

– Ugyan? – szólt ő nevetve és magyarul, – hát annyira nem ismer rám? Mennyivel hivebb az én emlékező tehetségem? Hja, egy leány sohse felejti el azt, a ki őt megcsókolta.

Én megcsókoltam? A dolog egyre rejtélyesebb lesz.

Végre ő őszintén kipakolt. Emlitett egy hirneves primadonnát, a kinél ő – szobalány volt. Én pedig járatos voltam a házhoz. Egy napon összevesztem ott egy gróffal, s tökfilkónak neveztem őt. Nem tehetek róla. – Nem tartozom az egyletileg szervezett s a kereskedelmi törvényszéknél bejegyzett demokraták közé, a kik minden grófot eo ipso tökfilkónak tartanak – de ez a gróf tényleg az volt. Másnap sulyos föltételekkel párbajt voltunk vivandók. Mikor elmentem, az előszobában a szobacicus szenvedélyesen a nyakamba borult, megcsókolt, s a fülembe sugta:

– Vigyázzon, a gróf kitünő lövő.

Ez az előttem ülő elegáns hölgy volt az akkori szobalány.

– Rózsi! – kiáltottam.

– Az.

– Csak nem voltál szerelmes belém?

– De igen.

S arca biborvörös lett.

– Szegény lány, és én nem is álmodtam róla. No most alkalmad van rá, hogy kiszeress belőlem.

– Hogyhogy?

– Tönkrementem. Szegény ördög vagyok. Összes vagyonom hét arany, meg egy revolver.

A leány elsápadt.

– Minek az?

– Olcsó expresszvonat a másvilágra. No, de légy nyugodt, ma este még szerencsét próbálok. Hát te hogy kerültél ide?