Mákvirágok kertje

Margitvára a Duna mentén feküdt és a Merseházyak kastélyán kívül csupán néhány viskó húzódott meg a parton. Aranymosó parasztok laktak ott, a kik még Mária Terézia királynőtől kaptak engedelmet, hogy a Dunából aranyat halásszanak, midőn a kegyes királynő Margitvárott mulatott.

A kastélyt kívül lőrések és bástyák védték, a felvonóhídnak ugyanazon szerkezete volt, mint Zsigmond király idejében és a Merseházy grófok mindig passziójukat lelték abban, hogy a cselédség – a vár népe – középkorias öltözetben szolgáljon a kastélyban.

Bár csak évente egyszer szokott lenni vadászat a kastélyt körülvevő rengetegben, a várnagy minden este felvonta a hidat és a kapus megfújta a kürtöt, holott ezt nem igen hallotta más, mint a szarvasok.

A legközelebbi plebániáról néha eljött a pap és misét mondott a kastély kápolnájában az elhalt Merseházyakért, valamint a várnép áhítatának öregbítésére.

A szobákat állandóan szellőztették, télen fűtöttek, mintha mindig közelegne az uraság és a szobalányok és inasok takarítottak. Letörölték a képek aranyrámáit és a piros szőnyeget kiporolták a lépcsőházban.

Semmi nagyobb előkészületet nem okozott tehát Milfay Olivér megérkezése, a ki Merseházy gróftól engedelmet kapott, hogy hátralevő életét a margitvári kastélyban nyugalomban és békében eltölthesse.

Poroszkai uram, – a kinek már a szépapja is várnagy volt Margitvárott, – elmagyarázta a vendégnek a keletre és délre fekvő szobák előnyét, hátrányát. Leginkább az úgynevezett Mária-Terézia lakosztályt ajánlotta figyelmébe, a hol a nagy királynő egy éjszaka meghált. Az ágy és a bútorok ugyanazok, a piros selyemmel behúzott falról rózsaszinű arczczal, fehér parókával, virágos szoknyában nézegetett alá a császárnő, míg szemben vele az ifjú József császár keskeny arcza figyelte a látogatót.

A széles diófaágyat megtapogatta Milfay Olivér, a karosszékeket kipróbálta és a kopott aranyozású fürdőkádat szemügyre vette.

– Igen, itt megmaradhatok, – mondta egykedvűen.

A kandallóban, a melyet egy márványból faragott szarvasvadászat díszített, nagy lánggal égett a margitvári uradalom fája. Míg az éjjeliszekrényen, a rózsaszinű gyertyák mellett még ott feküdt ama könyvecske, a mit a királynő elalvás előtt olvasgatott.

Milfay a kezébe vette a könyvet, német versek voltak benne, irta D. Augustiner. A czímlapon virágos koszorúban hempergő kövér angyalkák, a koszorú közepén egy meztelen telt asszonyi váll. A fejből csak a hajfürtök, a kézen karperecz és a karkötőben kis amulett, igen apró, alig látható M. T. betűkkel. Milfay, bár nem volt költő, kitalálhatta, hogy D. Augustiner a nagy királynőnek hódolt e verseskönyvben.

Pengősarkantyús, pirosruhás, leventeképű huszár lépett be.

– Ez János, – mondta a várnagy.

A huszár összeütötte a sarkantyúját.

– Méltóságos úr, parancsát várom.

Milfay legyintett.

– Semmi sem kell.

A várnagy még megtanította arra a vendéget, hogyan lehet az ágyból csengetni a földszinten levő cselédségnek, aztán mély meghajlással elköszönt.

A villamos csillárok a három szobában ragyogva égtek és Milfay sétálni kezdett a piros szőnyegen.

Valamikor kastélyban pillantotta meg ő maga is a napvilágot. Kamarás volt, úr volt, a míg a lovak meg a kártya koldusbotra juttatták. Alig múlott el negyven esztendős, már fulladozott az adósságoktól. Régen agyonlőtte volna magát, de nem volt hozzá elég rosz kedve sohasem. Mindig reménykedett, hogy majd segítségére siet valamely láthatatlan kéz. Vagy únott egykedvűséggel tűrte a pénztelenséget és a pénztelenséggel járó megaláztatásokat. Merseházy ajánlatát elfogadta, mert már a szállása is veszedelemben forgott Bécsben és magában számítgatta a napokat, mikor költözik ki a Práter lombos fái alá.

– Mit fogok én itt csinálni? – kérdezte, midőn levetette magát egy karosszékbe.

Búbánatosan nézett körül a fejedelmi bútorokon, majd kinyitotta az ablakot és kikönyökölt a kora tavaszi estébe. Körül a rengeteg, a fákon túl a Duna búsan csillogott és a kastélyban és kastély körül olyan csend volt, mintha mindenki meghalt volna.

Csengetett a huszárnak.

A jóképű legény eleven léptekkel termett előtte.

– János, vacsorázni akarok.

– Igenis. Már terítettünk az ebédlőben. Tessék parancsolni!

Kitárta az ajtót és a lámpásoktól ragyogó folyosón át az ebédlőbe vezette a vendéget.

Az ebédlő olyan magos volt, mint egy templom. Körül a falakon régen elmúlt urak kergették a rókát vagy űzték a szarvasgimet. Amott egy fátyolos kalapú amazon repül át a sövényen kopói után. Itt kelevézzel állnak szembe a fekete medvével.

Az asztal csillogott az ezüsttől. Középen piros rózsák, az ajtó nesztelenül nyilott és sárgacsizmás fiatal inasok hozták a vacsorát. A huszár a boros edénynyel a vendég háta mögött foglalt helyet.

Olivér egykedvűen ivott-evett. Egy őszfejű kulcsár bőrkötéses könyvben nyújtotta át a borok jegyzékét, Poroszkai, a várnagy szivarosdobozokkal megrakodva jött be az ajtón, egy apródruhás fiú csibukot és dohányt hozott. Mind nesztelenül jöttek és nesztelenül távoztak, mint a mesebeli dsinnek. Milfay Olivérnek valóban nem lehetett olyan kivánsága, a mit látszólag ne teljesítettek volna.

Éjfélre járhatott, a mikor a szobájába tért. A míg a huszár vetkőztette, az ágy előtt a szőnyegen asszonyi kontyból való vas hajtűt fedezett fel.

Csak egy rongyos vas hajtű volt, Milfay Olivér mégis felvette, kezében megforgatta és valami babonás gondolattal a párnája alá tette.

A míg a nagyon széles ágyban elnyújtózkodott, félig lehúnyt szemmel arra gondolt, hogy a hajtűt még a szép királyné felejtette el, tehát véle fog álmodni az éjszaka.

Pedig magában egészen pontosan tudta, hogy a hajtű senki másé nem lehetett, mint az ágyat vető szobaleányé.