Kánaán könyve

Néhány kis, vidám és tragikus történet következik itt abból az életből, amit az emberek a szerelmeskedésen kívül folytatnak.

Bizonyos korszakig, mondjuk az aranyszőlő-illatú negyvenedik életévig, nem igen törődnek az írók egyéb mondanivalóval, mint a szerelmi hangokkal. Legfontosabbnak látszik: a nők éjszeme és a lovag boldogtalansága; nem egyszer a férjhezmenés vagy megházasodás körül telik el az írói képzelet; máskor csak házasságtörő hisztérikák és kicsapongó latrok érdeklik a mosdatlan tollast.

„Hiszen szép a szerelem, – mondta például Kálnay László, akinek állandóan két-három felesége volt, persze, balkézről; cvikkeres, mélyhangú és kalucsnis férfiú volt, a pecsétgyűrűt a mutatóujján hordta, mintha a nőket is hitelesíteni lehetne, mint a hordókat, – de a legszebb kisasszonyt sem lehet legelni küldeni.“ Igy szólt és a huszonegyes játékban nem egyszer előhívta tizenkilencre az alsót, különösen akkor, ha arcfehérítő szappanra, kis téli ködmönre, vagy bábaasszonyra volt szükségük a nőknek.

A később következő történetkékre némelyek mondhatják majd, hogy az író késő vénségében fogalmazta őket, midőn cinikus volt, mint egy beretválatlan szerzetes és a szentimentális szerelemnek már annyit sem hitt, mint a sárgarigónak. Pá, szerelem, te elzsuppolt vándorkomédiás; pá, őrjítő vágy, melynek jelenlétében úgy szaladgált az alulírott, mint a kandúr, amelynek farkára égő papirost kötnek.

Hangzatok, amelyek a női nevekből kicsendülnek, Isten veletek. Az Irmák budai télszagú neve, az Arankák strucctollas, legyezős lengése, a Máriák égfelé fordított szemfehére, a Katinkák affektálása, Juditok bibliai, színészkedő szenvedélye, Sárák anyáskodó, de erőszakos csókja, a Margitok apácásan kopogó cipősarka a hátunk mögött, női nevek álmodozó varázsa, – Isten veletek. Ezentúl csak bor- és dohányszagú férfineveket vet papirosra a költő.

Elkövetkezik az életkor, midőn bizonyos közmondásokhoz igazodik a férfiú.

Igy, például, mondogatni kezdi, hogy csak a vagabundok soványak, rendes ember hasat ereszt. Egy kecsege-formájú férfiú sohasem lehet a legjobb ügyvéd vagy a legbölcsebb bíró. Magassarkú cipőt csak a parkett-táncosok viselnek. Színes nyakkendőt csak a pénztelen csirkefogók. Krémszínű nadrágot a pesti csepürágók. És holdvilágnál csak az elvetemült perszonák bolyonganak hozzájuk illő ifjú betyárok karján, valamint a muzsikus-cigányok, akiknek ez a keresetük. Aki az éjszakát álmatlanul tölti, annak előbb-utóbb rossz vége lesz. És csak a borbélysegédek írnak szerelmes levelet. Futóbolond epekedik elérhetetlen nő csókja után. Semmittévő és műveletlen ember fecsérli idejét a nőknek való céltalan udvarlásra. Csirkeagyvelejű férfiú az, aki megelégszik az életből, annak javaiból a nők csacskaságával, emlékbe adott hajával, elcsent zsebkendőjével, elfelejtett fehérneműjével, kézszorításával, hangjával, felejthetetlen pillantásával. Okos embernek tudni kell, hogy a nők sokkal gyengébbek, mint a férfiak: az álmaik és a gondolataik, ha egyszer nyilvánosságra kerülnének, bízvást azt eredményeznék, hogy egyetlen férfi sem akasztaná fel többé magát boldogtalan szerelem miatt; a vágyaik és a szerelmi kívánságaik elefánt-nagyságúak a férfi-érzéshez képest; és a lesütött szemekben nemcsak Capulett Julia önfeláldozása, de Báthory Erzsébet vérszomja is tükröződik.

Pá, elmerengő séta a hársak alatt, hegymászás és hosszadalmas gyaloglás, fáradalmas utazás, váróterembeli éjszakázás, szívdobogásos randevú, ugrás az első emeletről és tébolyult menekülés az erdőben a házőrző komondorok elől.

Pá, életmegrontás nőkért, pályaváltoztatás, hitehagyottság, rabszolgaság és a valódi természet elsikkasztása. Pá, te piros halál, amelyet egy hölgyi fotográfia társaságában kerestünk; Isten veled, lehajtott fejjel való kullogás a külvárosban, vasúti sínre fektetett nyak, midőn az expressz közeledik és a legmagasabb fa kiválasztása a budai hegyek között, amelyen egész télen el lehet lógni, amíg tavasszal lenge ruhácskáját bontogatja a szőke szerelem a fa alatt s ekkor a szerelmesek nyakába lehet zuhanni.

Ég veled, mennybéli szűzességű, drága ifjúság. Aladin csodalámpásának fényében megjelenő házasságos élet, aranylakodalom után áhítozó öregség.

MAGYAR HASAK.

Az étkezés kultusza nem egyszer felülmúlja a nő és a szerelem jelentőségét: csak a fiatal hátgerincnek való a nők körül való forgolódás, míg a nemzet törzsei, a férfiak, elszélesednek, mint a tölgyfák és a csontrendszer és a test alkata leginkább üldögéléshez idomul, amint a régi magyarok csontvázán ez pontosan észlelhető. Ama tekintélyes, hosszú szárnyas-kabát, amelyet Magyarországon a megállapodott férfiak közönségesen viselnek, (amelyet Ferenc József-kabátnak is neveznek, míg ha magyaros cifrák díszítik: hívják Deáknak vagy kántor-kabátnak), a szabóknak előrelátható találmánya a növekedő emésztési helyek és részek befödésére. Nem is lehetett egy fecskefarkos, úrfi-kabátos úriemberből alispán. Has nélkül akár a világra se jött volna a közéleti magyar. A keszegemberek még a nőknek sem tetszenek. Szép, kövér emberekre várnak a stallumok és gazdag özvegyek. Ki hitt volna a sovány bírónak, kecsege papnak, agárhátú fiskálisnak? A férfiak bizottsága már karakterbeli szükségesség volt. Csak a soványokat akasztották fel. Rendes emberről külön vett mértéket az asztalos, amikor kiterítették.

Ez a heptikás írói nemzedék, a bánatos tintanyalók és az Otthon-körbeli gavallérok honnan is tudták, hogy Magyarországon hasat illik ereszteni még a költőnek is? Petőfi, ha életben marad, bizonyosan olyan széles derekú ember lett volna, mint Arany vagy Vörösmarty. Amint a jó alispánnak testi terjedelmével alaposan be kellett tölteni vala a széket, a koszorús költőhöz is illett némi férfias korpulencia. Hiába erőlködik vala Virág Benedek vagy Tompa Mihály a nemzetbeli osztatlan népszerűségre. Aki fogyó hold-szerű arcképüket látta, bizony kiábrándul a versek írójából. Csak a vagabundok halnak meg soványan Magyarországon, a mihasznák, a betegek, az elvetemült lumpok. Nem is volt hitele egy hasatlan embernek. Hogyan lehetne tisztességes, megbízható, szavahihető férfi, aki egy országban soványan marad.

Milyen szép hasak voltak!

A főtisztelendő klérus körében a kerek, cipóhasak voltak föltalálhatók, míg a bíráknak, ügyvédeknek, hatósági embereknek hegyes hasuk volt, mint a dárda, amellyel megdöfték az igazságot vagy a gonosztevőt. Mint a tömlők lógtak a mamelukok hasai, míg a szélsőbaloldalon oly kemény dombok emelkedtek, amelyek a régi világban verekedésnél is hasznosak voltak; a hassal való lökdösést ismerték a perzekutorok, mikor a rabvallatás folyt. Milyen szép hasakat neveltek a házasemberek! Hogy elgömbölyödtek az arcok és a fejek, midőn a férfiú megfelelő hivatalhoz jutott! Mily megható volt a testi pihenés és nyugodalom végig a hosszú életen, mintha senki sem lett volna beteg Magyarországon. Mindenkinek meg volt az ennivalója, bora és kényelmes ágya. A regények boldogtalan szerelmeseiről a méhes ebédutáni döngicsélésében, vagy a régi divatlapokkal, élces ujságokkal, Vasárnapi Ujságbeli képekkel teleragasztott kamarában egy megsárgult ujság tárcarovatából értesült a jóravaló ember; a lugasban savanyú víz meg kertibor hült, amíg a gazda fejcsóválva forgatta az újító költők bolondos füzeteit.

A régi magyarországbeli élet nem a változatosságra, hanem a jóságos hosszadalmasságra volt berendezve. A gondtól senkinek sem hullott ki a haja, mert a gondon könnyen lehetett segíteni. Teli gyomorral senki se ment a folyónak, ebédután szundikált az ember, nem gondolt az öngyilkosságra. A kerekre hízott asszonyok egy hosszú életen át egyébre se gondoltak, mint arra, hogy mit főzzenek ebédre, – ez a gondolatvilág nem alkalmas a női léhaság és könnyelműség ébredezésére. A spájzok, kamarák, konyhák, rendesen megfoltozott fehérneműek megnyugtatták a férfiakat az asszonyok hűségéről. Csak ott volt szemetes az udvar, ahol a nőknek gondolata messze csavargott a háztól, mint éjjel a macska. Egy derék asszony nem is ügyelhetett egyébre, mint a háztartására, – hisz annyi gondja, vesződsége volt szegénynek, hogy társaságba jutván, nem is tudott egyébről beszélgetni: – így hallotta, látta ezt már az anyjától, nagyanyjától. Az asszonyok összeültek és megtárgyalták a háztartásbeli bajokat, eseményeket. Míg a férfiak nyugodtan szívták pipáikat. Kinek jutna eszébe a féltékenység, amikor az asszony cselédeiről panaszkodik?

A háború előtt mintha nem is lett volna szegény ember Magyarországon. Minden kémény füstölt és harangszóra mindenütt ebédet tálaltak. Az volt a legszerencsétlenebb ember, akinek sehol sem terítettek. A testi megelégedettség érmetszője, az elhibázott magyar politika egészségi szempontból is szükséges volt. Hiszen, ha a politika sem lett volna, mindenkit megütött volna a guta a jóléttől. A nemzeti energia és a vér lecsapolódott. A vérmes indulatok kitombolódtak. Senkinek sem rontotta el az étvágyát a politikai szenvedély.

Tejjel-mézzel folyó Kánaán, hová lettél?

Vajjon következnek-e még századok Magyarországon, amikor csendesen emésztett a nemzet, erejét gyűjtögette, hosszan pihent, lassan, meggondolva élt, erős fiúkat nevelt, szép lányokat hoztak a gólyák és mindenki jóllakott étellel, igével, csöndes politizálással?

Úgy nézem, hogy a tunya, üldögélő, nagyokat evő magyar élet a történelem könyvébe kerül. A férfigerincek elszoktak a hosszú háború alatt a tölgyfás megállapodottságától. Ruganyos, zenebonás, nyugtalan életmód következik. A szép, kövér embereknek befellegzett.

JÓZSEFNAPI VENDÉGEK.

Abban a kalendáriumban, amely minden magyar házban egykor a szép hosszú élet naplója volt, József napján kezdődnek a fontosabb feljegyzések. A gazda – minden valamire való ember gazda volt Magyarországon – cselédeit fogadta, megújította velük a szövetséget. Az emberek a tavaszt látták az égen, a földön és a szívekben. Az élet kezdete, hosszú tél vége, a nyíló esztendő várható reményeinek íze: ez volt József napja. A templom elnéptelenedik e naptól kezdve, a föld népe künn a földeken tiszteli Istenét. Drágalátos világa egy messze multnak.

Most az amazonok országára nyílik a tavaszi nap szeme. A férfiak olyan régen távol vannak tanyáiktól, falvaiktól, földi életüknek lombjaitól, amilyen soká még nem is voltak el odahazulról. Asszonyok és gyermekek keze és ereje megnövekedett három esztendő alatt, mint a fecskefiók megtanulja a repülést, a galamb a bukfencet, a vak ember a hegedülést. Az amazonok és gyermekeik megtámogatják a kunyhót, megmívelik a földet, tiszteletben tartják az apák erényeit, amíg a férfiak hazajönnek. A nagy mérlegen, ahol az országok súlyát mérik, Szűz Mária országa egy-két lattal nyom kevesebbet a háromesztendős hadjárat óta. A magyar földek és szívek inkább helyükön vannak, mint bármikor. Kétségbeesés és panasz nélkül múlik egyik bibliai esztendő a másik után. Az amazonok erősen fogják az ekeszarvát; a hadjárat az ország belsejéből csak a férfiakat vitte el, de a magyar föld csodálatos ereje, gazdagsága és a megpróbáltatásokat a tavaszi szántás megújhodó ifjúságával elbíró kitartása: itthon maradt, táplál, vigasztal, reménységet ajándékoz. József napján lekerülnek a szegről a régi kalendáriumok és a tavaszi élet, bár férfiak nélkül, elkezdi a csodálatos folyamatot, mint a jég alól felszabadult folyók, szelek, fellegek. A háború, mint egy bába, a világra segített egy új magyar generációt, a férfi nélküli asszonyok nemzedékét, akik férjük helyett a mezei földet ölelik, cicomázás helyett gyümölcsfát oltogatnak és gyermekszülés helyett jószágot nevelnek. A természeti erő, amelyet a szerelem azelőtt a nőkből elfoglalt, mind munkaerővé változott. Igaz, hogy daltalan, néma lett az ország, az énekes madarak is hallgatagok és eltűntek a régi kis virágos falusi kertek, a pünkösdi rózsa helyére veteményt ültetnek; lakzi-muzsika semerről sem mormog, a furulya-szó a multak emléke és az üveges kevesebb tükröt ad el: – de élünk és nyílunk, mint a repkény a régi vár falán.