A haldokló oroszlán

A haldokló oroszlán.

Goszpelda tisztelendő föl- s alájárkált a szobában. Ebéd után mindig így tett, hogy el ne nyomja az álom, mivelhogy a gyomra, ez a gonosz, rest gyomor, menten fölmondta a szolgálatot, ha étkezés után el talált aludni. Tehát járkált föl, le. Évek óta a szobának mindig ugyanazon a két oldalán ment végig, úgy hogy a végpontokon, ott, ahol megpördült a széles, lapos, hiúságnélküli cipőnek a sarka, a padló úgy meg volt kopva, mintha esztergáltak volna rajta. Az egyik kopás az ablaknál volt, a jobboldalinál, onnan járt az útja az íróasztal előtt el, el szögben a kályha mellett, egészen a túlsó sarokig, a Lourdesi Mária-szoborig, amely alatt kis örökmécses égett. Annál fordult vissza, ott volt a másik kopás, és ment vissza a nyoma, a kályha előtt, vissza az ablakig. Sok százszor megjárta ezt, újra, meg újra, végnélkül. Ahogy ilyen rendszeresen járkált, s a kora szürkületben fekete reverendája fölött csak kopaszodó feje fénylett, széles, duzzadt, halavány arcát valami óriási óraingának nézte volna az ember.

Egyszerü lakás volt. Két ablak tekintett az utcára, köztük könyvespolc, abban szép rendben egyházi és ájtatossági művek. Öreg karosszék is állt ott, ebben üldögélt a tisztelendő úr, ha olvasott. A baloldali falon, ahol az ajtó nyílt a hálószobába be, kétfelől két fametszet lógott, két modern, olcsó szentkép. E képeknek nem volt rámájuk, hanem csipkésen kiszabott, kilyukgatott széles papirszegélybe voltak fodrosan foglalva, mint amilyet torták körül lát az ember, csakhogy ez még ki is volt himezve szépen selyemmel, keresztek és égő szívek váltakoztak rajta. Valami régi hívének volt az ajándéka, egy vén kisasszonyé, rég meghalt szegény, – az varrta ki olyan nagy szorgalommal. A képek elporosodtak, a fodros papirosszegély is, s a himzés is elfakult, bár egykor a keresztek kékek voltak, mint az ég, és az égő szivek pirosak, mint a szerelem. Jobban is talált így a szobába, amelyben egyszerü szürke volt minden, még tán a levegő is. Csak két tárgynak volt színe: aranyos talapzatán a kék- és fehérruháju, rózsás arcu, festett cserépszobor, a Lourdesi Máriának, és a másik oldalon egy nagy térképnek, az íróasztal fölött, Keletázsia térképének.

Goszpelda tisztelendő életében szimbólum volt mindakettő. Az egyik a nagyratörést, a heves, rajongó extázist, a másik a lemondást, a csöndes megnyugvást, a kevéssel való beérést jelképezte.

Keletázsia nagy fali térképe ifju éveiből származott. Fiatal pap korában misszionáriusnak készült, megtanult két keleti nyelvet, némi orvosi és természettudományi ismeretet is szerzett s legnagyobb vágya volt, hogy a távol Kelet pogányai között az igét terjessze, s ki tudja – az Ur kegyelméből még a mártirok koronáját is megszerezze.

Dacára tanulmányainak és ismert buzgalmának, vágya nem teljesült. Gyönge egészsége alkalmatlanná tette a misszióra. Itthon kellett maradnia s minden, ami ifjukori buzgó ábrándjaiból megmaradt, némi lemondó fájdalmasság, kielégíttetlen tettvágy mellett ez a szép térkép volt, amelyen Kina sárga volt, mint rendesen, Szibéria zöld, Japán haloványpiros, a tenger pedig kék volt, ahogy tengerhez illik. A Lourdesi Máriát személyesen hozta éppen Lourdesből. Ez volt a legnagyobb utazás, amelyet valaha tett, azt is alig birta meg gyöngegyomru szervezete. Nagyon elcsigázta, elővette ez a zarándok-út. Ekkor mondott le minden nagyobb tervről. A csodatevő szűz közbelépésének tulajdonította azt a lelki békét, amely ott megszállta. Belátta, hogy a Gondviselés, amidőn betegesnek, kákabélünek teremtette, nem rendelte őt távol országokban való buzgólkodásra, hanem kifürkészhetlen bölcsességében itthon akarja hasznosítani az ő szolgáját. És mivel erős hitü, alázatos lelkü ember volt, megnyugodott és nem tervezgetett többé.

Ahogy föl s alá járt Goszpelda tisztelendő a sötétedő szobában, az ablakhoz érve, mindenkor kitekintett az utcára. Azt nézte, hogy az ő nagy ellensége, a tanár nem megy-e rendes sétájára. Amióta a hírneves professzor hetvenedik születése napján nyugalomba vonult, mindennap itt ment el a tisztelendő ablakai előtt, mert a véletlen úgy hozta, hogy az az ember, aki materializmusával, ateista tanításával az egész hívő világot megbotránkoztatta, aki apostolává lett a dogmákat döngető természeti kutatásnak, az az ember, aki elsőnek foglalta egybe a Darwinok, Huxleyk, Haeckelek eredményeit és a legújabb, a saját búvárlatait egységes rendszerbe, az az ember, aki százezreknek hitét mérgezte meg s akinek neve körül százezrek álltak harcban egymással, – éppen az az ember költözött oda a szomszéd villába, a hitbuzgó pap mellé.

Ruganyos léptekkel, hatalmas nagy karjait távol a testétől lóbálva, így vonult át minden délután a tanár herkulesi alakja a tisztelendő ablakai alatt. Inkább valami megvénült díjbirkózónak a benyomását tette volna, ha e föltevésre rá nem cáfol óriási széles homloka s a kor dacára is szokatlan ragyogásu világos szeme. Egészségesen piros volt az arca, olyan erőteljes szinü, hogy sötétnek tetszett a megőszült szakáll mellett.

Rendszerint köszöntek egymásnak, a pap alázattal hajtotta meg a fejét, a tudós pedig megemelte sörényszerü fehér haja fölött a széles karimáju puha kalapot és barátságosan mosolygott. Csak akkor nem történt ez így, ha a tanár az asszonnyal ment ki, azzal a sovány, öregedő asszonnyal, akivel vadházasságban élt majd egy félszázad óta, akit úgy tartott, mint a feleségét és mégsem vett el törvényesen, még ebben is fittyet hányva morálnak, a társadalmi rendnek, a vallásnak. Ilyenkor Goszpelda tisztelendő visszavonult az ablaktól, hogy ne kelljen köszönnie.

Az egész emberi nemben csak ez az asszony volt, akire Goszpelda nem tudott keresztényi szeretettel tekinteni. Hiszen azt mondották: az asszony volt mindenkor a tudós rossz szelleme, az, aki a száraz, tárgyilagos természetbúvárlattól eltérítette a rendszer-alkotás, a filozófiai összefoglalás felé, aki ösztökélte arra, hogy levonja a biológiai kutatásainak bölcseleti eredményeit s így harcra küldte az egyház és tanítása ellen, ahogy a faltörő kost nekilendítik a vár falának. Legelső és legfanatikusabb tanítványa volt; mesélték róla, hogy amidőn egyszer, régen leégett a tudós háza, ő ment be a tűzbe, a biztosnak látszó halálba és kimentette főmunkájának kéziratát, éppen annak, amely annyi hitet rontott meg. Kihozta valóságos lángtengerből, csodás módon, még a papir széle sem perzselődött meg, ő maga is csak a kezét égette meg egy kissé. A sebhely most is virított még a kezén, mint a szerelemnek és a pokolnak stigmája s már ezért a történetért is valóságos démonnak tartották némelyek.

Goszpelda csöndesen keresztet vetett, mialatt azok karonfogva elhaladtak. Csak azután ment újra az ablakhoz és nézett utánuk. Egyforma lépéssel ment az öreg pár, látszott egyöntetü mozgásukon, hogy egy emberöltőn át egymással jártak. Ilyenkor a szegény, beteges pap önkéntelen elmélázott a Gondviselés látszólagos igazságtalansága fölött, aki megengedte, hogy éppen azon a távol-keleten, hová ő, Goszpelda, a hit dicsőségére vágyott egykor, ahová nem tudott eljutni, hogy éppen ott gyűjtse tudományos anyagát ez a modern antikrisztus, – aki eltűrte, hogy hatalmas munkaképességével bár átkos, de óriási hírnévre tegyen szert, – hogy végigélje az életet egy szeretett nő mellett, és még agg korát is ilyen erőben, ilyen derülten hordozza, – míg ő, ki húsz évvel is fiatalabb volt… De mindig elűzte az ilyen bűnös, írigykedő gondolatokat, s meg is vezekeltette magát értük.

A tisztelendő azonban ezen a délután hiába nézett ki az ablakon, ma sem tünt föl az öreg tanár alakja. Már vagy négy napja nem mutatkozott. Pedig bizonyosan a városon van.

Biztos először is azért, mert reggelenkint a tanárék szakácsnéja bevásárolni ment, mint rendesen, őt is jól ismerte Goszpelda, hiszen az ateista szakácsnéja vallásos volt és eljárt a templomba. Biztos volt másodszor, mert a tisztelendő úr tegnap, úgy véletlenül elment a szomszéd villa előtt. Az ablakok nyitva voltak s az egyikben látta, világosan látta azt a szikár, öregedő asszonyt. Mozdulatlan állt ott, összevont szemöldökkel és sárga szeme merően bámult ki az utcára. Goszpelda is ott állt hosszan, mintha meg lett volna igézve, ahogy a fürj megdermed a vizsla nézésétől. A nő aztán eltünt az ablakból. És a papnak eszébe jutottak régi történetek succubusok, incubusokról, szent párbajokról, amelyet ördögökkel, őrző démonokkal vívtak szolgáló szellemek ellen, akik járnak, járnak az ember után, mint a farkas és a végén megeszik a lelkét…

A tanár sohasem vált meg az asszonytól, még pár napra sem; ha az itt van, ő is itt kell legyen. De vajjon miért nem jár ki? – gondolta Goszpelda, – vajjon miért? És aztán hirtelen egy gondolat cikázott át az agyán: talán beteg?!

És ez a magyarázat úgy jelentkezett, mint a nagy, a következményekben gazdag gondolatok, egyszerre jelentkezett minden körülményeivel, lehetőségeivel, sikerektől terhesen. Olyan dús volt ez a gondolat, hogy Goszpelda hirtelen behunyta a szemét a pápaszeme mögött, mintha káprázott volna az esetleges jövendő dicsőségtől, és hogy bűnbe ne essék, erőszakkal másra gondolt. De föltette magában, hogy holnap a végére jár.

Másnap megleste a szakácsnét és megállította. Megkérdezte. Ugy volt.

A nagy, a hatalmas, az erős tudóst, a prófétát, az istentagadót, hitgunyolót elérte az Ur keze. Beteg. Nagyon beteg. Szélütés érte.

I.

Az öreg úr ágyban feküdt. Óriási teste alá volt támasztva temérdek párnával. Ritkuló göndör ősz haja úgy vette körül a nagy koponyát, mint az oroszlán sörénye. Az arca halvány volt, de a kitágult apró véredények kékes-pirosas hálót írtak reá. Aludni látszott.

Az ágy lábánál ült az asszony. Ötödik napja, negyedik éjjele, hogy ott ült, le nem feküdt, mióta a baj történt. Semmi fáradtság sem látszott rajta. A tanár arcát nézte merően, kitartó figyelmes nyugalommal és sárga szemében olyan szeretetteljesen alázatos kifejezés ült, mint a kutyák szemében, midőn urukra néznek. A kezében egy kendő volt, mellyel időről-időre letörölte a beteg szájából kifolyó nyálat. Egyedül ő ápolta. A tanár teljesen tehetetlen volt a szélütés óta; egyik oldala egészen béna, a másik, a baloldala is csak alig mozdult kissé; beszélni nem tudott. Ha akart valamit, dadogó nyöszörgés tört ki belőle, nem is emberi hang. Csak a nézésében volt valóban élet.

Nem értette senki, mit akar, sem az orvos, sem egyetlen cselédjük, a szakácsné. De az asszony értette. Értette a tekintetét, alaktalan gyügyögését, tehetetlen kezének mozgását. Talán a gondolatát olvasta, mert sohasem tévedett, mindig eltalálta rögtön, mi kell, úgy értette, mintha fenszóval beszélne, úgy, ahogy az anyák a csecsemőt értik. Ugy ápolta, akár valami óriási néma gyermeket. És mindig ott ült az ágy lábánál szótlanul, nyugodtan, mint valami nagy, sovány, hűséges kutya.

A beteg ágya a tágas könyvtárszobában állt; ide szállították ki a közös hálószobából, miután megtörtént a baj, mert a könyvtár ablakai a kertre nyíltak, egész nap nyitva lehetett őket tartani. Pedig hát levegő kell, levegő. A függönyök le voltak bocsátva. Csend volt.

Csupán az óra ketyegett ott hátul, valahol. Csend volt.