Pest 1916

Mikor falun laktam, a kutyáim Vizkeresztkor ugattak, farsangi figurák mutatkoztak az utcán. A farsang áhitatos időszaka volt a kalendáriumnak. Mindenki igyekezett megbolondúlni egy napra vagy egy órára.

Az élet most fáradt és érdemtelen vén szinész, mindig ugyanazon szerepeket játsza, mint némely öreg komédiások. Háboru és mindvégig háboru. A férfiak élete oly egyformasággal folyik, mint akár a középkorban, midőn a valamire való férfiu életének tiz vagy husz esztendejét hadban töltötte. A királyok megharagudtak, sereget szereztek, öregségére került néha vissza a szülővárosába a harcos, hogy az unokáiban gyönyörködjék. A középkorban ez igen érthető és természetes dolog volt. A fegyverviselésben eltöltött évek különös változatossággal, nem egyszer anyagi haszonnal kecsegtették a zsoldos katonát. Egy jóravaló zsoldos négy-öt királynál, fejedelemnél szolgált életében. A Rajna mellől Nápolyba kerülhetett, hideg északról szenvedélyes délre, Madridban vagy Krakóban tölthette a telet… A polgárság ezalatt a kulcsos városokban folytatta a maga kalendárium-szabta életét. Megtartották az ünnepeket, karácsonykor kalácsot sütöttek, farsangban álorcát tettek fel, szerettek, házasodtak, meghaltak… A háboru, mint egy távoli mennydörgés hallatszott a hegyek mögül. Igen természetes dolognak látszott, hogy egyik király haragszik a másik királyra. Bivalybőr zekés, rőt szakállu katonák vonultak át néha a városokon, az asszonyokat a hátsó kamrákba zárták, a biró csapra ütötte a város borát és ha éppen farsang volt a városban, az idegen katonák együtt dévajkodtak a polgárokkal. Rákóczi Ferenc és Görgei Artur megtartatták hadaikkal a mulatságok idejét. A felvidéki városokban a kuruc a sarokba állitotta rövidnyelü csákányát és Vizkeresztkor megtáncoltatta a lőcsei asszonyokat. A honvéd a téli hadjárat alatt Eperjesen vagy Körmöcön vigadott, hajnalig pörgette a felvidéki szépeket, reggel rohamra ment a Branyiszkóra. A régi hadviselések respektálták Gergely pápa intézkedéseit a bőjtben és a farsangban. A nyomorult katona bélpoklos lehetett Milanóban vagy kolerás az Odera mellékén: karácsonykor mézes bort kapott, farsangban együtt ünnepelt a vigadó polgárokkal, husvétkor a feltámadás ünnepén a tavaszi virágoktól és ifju nőktől szagos templomokban fujhatta a zsoltárt. – A harcos katona bizonyossággal tudta, hogy Vizkeresztkor leány-kéz tölti meg a kupáját egy utban eső városban.

E végnélküli háboruban a kalendáriumot sohasem akasztják le a szegről a vezérek. Igaz, más időszámitásuk van az oroszoknak a szerbeknek, mint nekünk, de elfelejtik a saját ünnepnapjaikat is.

Farsangról legfeljebb a városokban lehetne szó, ahol hajdanában gyönge hó esett Vizkeresztkor és reggelre kelve a satyrok és más éjszakai járókelők kecskelábnyomai maradtak a havon. A dévaj polgárok, a komoly kékfestők, órások és borbélyok lelkesedéssel foglalkoznak a farsangi maskarával; lópatát köt Ackerman, a bak hajlós szarvait erősiti sapkájára Kristóf, az órás, a borbélyok és mindenek szakállt, parókát, maszkát vesznek elő háznépük és a városi lakosság mulattatására. Fánk illata van az egész világnak. Az asszonyok már meggyóntak, megáldoztak karácsony hetében vagy ujesztendőre. (Bőjtben majd ujra lehet gyónni, a barátok kámzsájának még majoranna és fahéj szaga van az elfogyasztott ételektől és italoktól, de a kecskebőr-dudákat már szerte a városban a padlásra akasztották.) A katona ekkor szivesen látott vendég volt a vigalmakban és midőn a vadkant (egészben) négy ember a vállán az ebédlőbe hozta, a városparancsnok kelyhét a fejedelem egészségére üritette. Azok a nagyszemü, sovárajku asszonyok, akik a középkori képekről nézegetnek alá, (mint hamu alatt a parázs a tekintetük) farsangban szánkázni mentek a harcosokkal és nem ijedtek meg, ha az erkélyük alatt megállapodott az éjszakai lámpás téveteg sugára és a mulatságból hazatérő katonák egy-két nótát énekeltek az ablak alatt. Tornyos-haju, tunikás, magos-galléros, keskenykezü középkori dámák, akiket a képzelet az orsó vagy az imádságos könyv felett szeret látni, farsangban, a két gyónás között, a szívét ették meg a fácánnak és a harcos katonának.

Vajjon milyen kép marad fenn mai dámáinkról, néhány száz esztendő multán egy sánta könyvtáros lelkében, miután naphosszant a létrán fel és alá járkált, hogy a korunkra vonatkozó disznóbőrbe kötött könyveket a magos állványról vállán lecipelje?

Rövid szoknyájuk, huncutkájuk, furcsa kedvük, mulatságuk, szenvedésük, farsangjuk: hogyan tünik fel esztendők multával, midőn Pesttől, Magyarországtól a háboru oly messzire döngött, mintha a föld alól hallatszana a tetszhalott dörömbölése a koporsó fedelén?… A hét főbünök a pesti tornyok tetején üldögélnek, mint álmos csókák; néha leszáll egyik-másik a tetőről és megérinti egy arra haladó dáma vállát a szárnyával. Elképzelhető, hogy remeték, jámbor aszkéták élnek valahol Budapesten, akik a háboruért, Isten számos csapásaiért: vezekléssel, önsanyargatással, szeges korbácscsal büntetik magukat? Lehetséges, hogy valaki nem hagyta el lakását a háboru alatt és a szent könyveket forgatja? A budai hegyek közé menekültek-e bölcsészettel foglalkozó búskomor emberek, akik egy jánoshegyi barlangban vagy egy naphegyi kunyhóban filozófikus nyugalommal, mozdulatlanul, tétlenül várják a háboru végét? A zárdákban és kolostorokban megszaporodott-e a növendékek száma? A tébolydák? A kegyhelyek? A csodatévő templomok? A búcsujáró helyek? Hol van a rettenetes, a lélek és elme zsibbasztó döbbenet, amely a háboruk alatt megingatni szokta a legkeményebb lelküeket is? Hová lett a kapkodás, ijedelem, menekülési vágy, amely 1914-ben, a háboru első hónapjaiban, mint valamely elfojthatatlan lelki járvány vágtatott végig a világon? Egyetlen búcsu-járó helyre sem zarándokolnak el az emberek, hogy jajgatásukkal, könyörgésükkel, térdreborulva a háboru végét kérjék? Középkori háboruk leprája, kolerája és a többi rettenetes nyavalyája, amely hajdanában a háborukat megállitotta, se közel, se távol. Az éhséggel hatalmasan birkóznak az országok, – és Szilveszter éjszakáján ugy mulattak szerte a világon, mintha az utolsó szilveszteri-éj ereszkedett volna le a setét felhőkkel.