Emberi miniatürök

„Az 1321-ik esztendőben halt meg Romagnának Ravenna városában a firenzei Dante Alighieri a da Polenta urak szolgálatában, velencei követségéből való visszatérte után s költőhöz és nagy bölcsészhez illő öltözetben nagy tisztességgel temették el Ravennában, a nagy templom bejárata előtt. Mint Firenze községnek számüzöttje halt meg körülbelül 56 éves korában. Ez a Dante tisztes és ős firenzei polgár volt a San Pietro-kapu negyedéből s nekünk szomszédunk. Firenzéből való számüzetése a francia királyi házból való Valois Károlynak az 1301-ik évben Firenzébe való jövetele okából történt. Az emlitett Dante városunk kiválóbb kormányzói közé s guelf létére is a fehér párthoz tartozott s minden más vétek nélkül az emlitett fehér párttal együtt üzték el és számkivetették Firenzéből. Tanulmányai folytatására Bolognába ment, később Párisba s a világ egyéb részeibe. Világi ember létére nagy tudós volt szinte minden tudományágban; a legnagyobb költő s bölcsész volt, tökéletes retorikus, ugy a szerkesztésben s verselésben, mint a szószéken előkelő beszédü szónok, a rimelésben a legnagyobb, legtisztább s legszebb irállyal, melyet nyelvünk az ő koráig s azóta is fölmutathat. Ifju korában irta a Vita nuova cimü művét a szerelemről, később számüzetésében vagy 20 nagyobb kiváló szerelmi canzonét szerzett s a többi közt három jeles levelet irt; egyet ártatlanul való számüzetésén keseregve a firenzei kormányhoz intézett; a másikat a Bresciát megszálló Henrik császárhoz irta, szinte prófétai hangon intve őt idővesztegetése miatt; a harmadikat Kelemen pápa halála után való üresedés alkalmával az olasz biborosokhoz irta, hogy egyezzenek meg s válasszanak olasz pápát. Valamennyinek a nyelve latin, magasztos szerkesztésben, kiváló gondolatokkal s tekintélyekkel. A bölcs magyarázók nagyon dicsérték őket. Irta a Commediát, melyben diszes rimekben nagy s finom erkölcsi, természettudományi, csillagászati, bölcsészeti s hittudományi kérdésekkel, szép uj alakzatokkal, hasonlatokkal s költői fogásokkal 100 fejezetben, vagyis énekben megszerkesztette s tárgyalta a pokol, a tisztitóhely s a mennyország létét, s ezek állapotát oly fenségesen irta meg, amint csak lehet, amint emlitett könyvéből minden éles látásu ember láthatja. E Commediában talán kelleténél jobban örömét találja a bosszuban s költő módjára való kifakadásokban, ami valószinüleg számüzetésének következménye. Ő irta meg a Monarchiát is, melyben a pápai s császári méltóságot tárgyalta. Köznyelven magyarázatot kezdett irni 14 fentebb emlitett erkölcsi szonettjéhez, melyek azonban, hármat kivéve, közbejött halála miatt befejezetlenül maradtak; ez a meglévőből itélve magasztos, szép, finom s nagyszabásu munkának igérkezett mivel fenséges szerkezettel s szép bölcseleti és csillagászati elmélkedésekkel diszeskedve tünik elénk. Ugyszintén irt egy De vulgari eloquentia cimü müvecskét, melyből 4 könyvet igért, de – talán időelőtti halála miatt – csak kettő maradt ránk, melyekben erőteljes és diszes latinsággal és szép okokkal vizsgálja az összes olasz tájnyelveket. Ez a Dante tudománya miatt kissé tulönérzetes, feszes és érzékenykedő lévén, rosszkedvü filozófus módjára nem igen tudott laikusokkal társalogni. Egyéb, nagy polgárhoz illő erényei, tudománya s derekassága – ugy hiszem, – méltóvá teszik az örök emlékezetre e krónikánkban, azonkivül, hogy irásban ránk hagyott nemes munkái igaz tanuságot tesznek róla s tiszteletreméltó hirnevet biztositanak neki városunkban“.

Az 1321. évnél ezeket a sorokat jegyezte fel krónikában Giovanni Villani, Firenze történetirója. Lapidáris rövidséggel összefoglalta Dante életének külső körülményeit, röviden jellemezte müveit és előre vetitette annak a dicsőségnek és tisztességnek a hirét, melyet Dante neve majdan szülővárosára jelenteni fog. Mióta Villani ezeket a tömör sorokat megirta, hat évszázad pergett le az idő homokóráján, a feledés pora lepett be intézményeket, eseményeket, embereket, a középkor eltávolodott tőlünk érzésben és gondolkodásban egyaránt, de a multaknak ködéből ma is nem halványodó dicsőségben, egyre növekvő ragyogásban, szinte az idők változásától függetlenül emelkedik ki minden idők egyik legnagyobb költőjének, gondolkodójának és látnokának az alakja.

Mint költő, Dante a nagyon kevés kiválasztottak közé tartozik, akik az örök emberit tudták alkotásukba belevinni. Bensőleg ez jellemzi őt s ma is érezhető hatásának ez a titka. Külsőleg azonban egyéniségével egyetemben müvészete a középkorban, a XIII. és XIV. század fordulójának évtizedeiben gyökerezik, mikor a keresztény tudománynak és dogmának épülete betetőzést nyert s a külső életet megrengető viharok közepette egy uj világ vajudott a megszületéseért. Örök emberi volta mellett az Isteni szinjáték ennek a kornak a legsajátabb, legmonumentálisabb emléke. A középkor megértése nélkül Dantét sem lehet megérteni.

Abból a rettenetes politikai, kulturális és erkölcsi összeomlásból, mely a népvándorlást követő századokban romjaival, omladékaival boritotta el az egész római birodalmat, két hatalom gyanánt a pápaság és a német-római császárság emelkedett ki elsőnek. A hatodik század végétől kezdve a római egység gondolatának egyre erősbödő képviselője támadt a pápaságban. Az a babonás tisztelet, mely a népvándorlás naiv és barbár népeinek szemében még pusztulásának idején is övezte Rómát, századokon át egyik legnagyobb erkölcsi tőkéje volt a pápaságnak és a jogcimet szolgáltatta későbbi világuralmi törekvéseihez. Mikor Nagy Károly személyében az első barbár fejedelem a fejére tette a császári koronát, a kortársak ugy vélték, hogy a caesarok római birodalma ujult fel s évszázadokon át ez a balhiedelem lett a sarkalatos pontja a középkor politikai világfelfogásának és tapogatozódásának. A két kard, pápaság és császárság, világuralmi törekvéseikben szükségképen szembekerültek egymással és évszázadokon át egyaránt egy lehetetlen elvnek, az egyetemes világuralom megvalósitásának kisérletében fecsérelték az idejüket.

Százados harcok után ebben a küzdelemben a pápaság kerekedett felül. Ha a pápáknak sokszor menekülniök is kellett az Alpesek hágóiról leszálló német császárok elől, a lelki hatalom, mely köt és feloldoz, erősebbnek bizonyult, mint a világi fegyverek. A naturálgazdaságon és feudális társadalmi renden alapuló német császárság képtelen volt, hogy tartósan biztositsa magának Itália birtokát. A nagy fordulat különösen attól az időtől kezdve állt be, mikor a pápaságnak hatalmas szövetségese támadt a fellendült, nagy gazdagságra és erőre szert tett olasz városokban.

Az olasz városi életnek ez a kifejlődése, a népvándorlás utáni latin-germán kulturának első nagy fejlődési mozzanata, első lépés a barbárságból egy uj civilizáció felé. Természetes volt, hogy ennek a lépésnek Itáliában kellett megtörténni. Itáliában csak elhalványodtak, de sohasem haltak ki teljesen az antik hagyományok. Az idegenekkel való keveredésből származott népnyelv mellett a latin jobban fenn tudta magát tartani, mint a provinciákban. Itáliában a városok köveit nem nőtte ugy be a moha, mint egyebütt, városi élet mindig maradt s mikor a viszonyok kedvezőbbre fordultak, uj fellendülésnek indultak. A kereskedés, az ipar olyan gazdagságnak lett a kutforrása, melyeket az Alpeseken tul nem ismertek. A tengeri köztársaságok utján az olasz városok korán megismerkedtek Bizánc pompájával és az arab müvelődésnek kincseivel. A skolaszticizmus mellett már a XI. és XII. századtól kezdve arab közvetitéssel bevonult Itáliába a régi görögöknek, különösen Aristotelesnek a tudománya, orvostudományt és jogot tanitottak az olasz egyetemeken, mikor másutt csak egy-egy kolostorban akadtak szerzetesek, akik értették a betüvetés mesterségét. Itália hasonlithatatlan módon élére került a nyugati civilizációnak. Nem volt csoda, ha az anyagi gazdagságnak, műveltségnek a birtokában ezek az olaszok mélyen lenézték és barbároknak tekintették a germán császároknak kisérőit és ha esetleg elismerték is az egyetemes császárságnak a gondolatát, nem voltak hajlandók tűrni, hogy náluk műveltségben, kulturában alacsonyabb szinvonalon álló császári helytartók uralkodjanak falaik között. A lombárd városok, majd Itália többi városai igy lettek lassan természetes szövetségesei a pápáknak.

A pápai vagy császári párthoz való tartozandóság évszázadokon át két nagy táborra, a guelfek és ghibellinek táborára szakitotta Németországot és Itáliát. Nagy általánosságban a pápa hivei voltak a guelfek, a császár hivei pedig a ghibellinek. A tényleges helyzet azonban korántsem volt olyan világos és áttetsző, aminőnek ma évszázadok multával a történelmi kézikönyvekben leegyszerüsitve látjuk. A két párt között örökösek voltak az eltolódások. Voltak guelf párti fejedelmek és ghibellin főpapok. Fieschi biboros személyében IV. Ince néven ghibellin főpapot még pápának is megválasztották. Ekkor mondotta II. Frigyes: „Elvesztettem egyik legjobb barátomat, mert pápa ghibellin nem lehet.“ Az olasz városok rendesen olyankor, mikor egy-egy nagy győzelmet arattak a császárságon s inkább a pápa kezdte önállóságukat fenyegetni, hajlottak el a ghibellinizmus felé. Családok, melyek évtizedeken át egyik vagy másik párthoz tartoztak, hirtelen pártállást változtattak. Firenzében, mikor hosszu küzdelem után a ghibellineket végérvényesen kiüzték a városból, a guelfek egymás között szakadtak fehérekre és feketékre s az előbbiek majdnem teljesen a kiüldözött ghibellinek hagyományait elevenitették fel. A harcba belejátszott és a pártok viszonyát egy-egy városon belül örökösen módositotta a hatalmat kezükben megtartani akaró előkelő családoknak s a céhekben megszervezkedett polgárságnak a küzdelme, Akárcsak a régi Görögországban, a nagy politikai pártállástól függetlenül, Itáliában is a városok, kisebb-nagyobb kényurak hatalmi kérdésekből kifolyólag, örök harcot folytattak egymás ellen. Alkalmi szövetségek jöttek létre, melyek épen olyan gyorsan fel is bomlottak. Néha a pártállások, szövetkezések, barátságok és ellenségeskedések ugy összezavarodtak, hogy igaznak látszott a mese, hogy a sátán szabaditotta rá a Guelf és Ghibel nevü ördögöket az emberiségre.

A nagy állami és társadalmi szétszakadozottság mellett, amely a középkori Itáliát bizonyos mértékig a régi Görögországhoz tette hasonlatossá, a középkornak általánosan jellemző vonása volt világnézletének kizárólag vallásos jellege. A középkor embere életének célját nem a földön, hanem a tulvilágban látta. Majd a földöntuli boldogságnak csodás viziói jelentek meg előtte, majd félelem és rettegés közepette látta maga előtt megelevenedni a pokolnak borzalmait, melyeket az egyházatyák megdöbbentően eleven szinekben festettek le előtte. Minden évszázad végének közeledése uj rettegéssel töltötte el, mert vele együtt várta a világ végének és az utolsó itéletnek az eljövetelét is. Azok a jellemképző erők, a civilizációnak évszázadokon át lassan fejlődő kényszere, iskola, törvény, melyek a modern ember életét egyenletesebbé, de egyuttal szürkébbé is teszik, kevésbbé müködtek benne. Közelebb állott a barbárság állapotához, gondolkodása, érzése gyermekesebb volt, egész lénye pedig szenvedélyesebb. Majd rettentő szenvedélyek kitörései ejtették hatalmukba, majd a bűnbánat nyomasztó sulya alatt roskadozott. Ez magyarázza meg azokat a rettentő kilengéseket, melyek a középkort látszólag a legnagyobb ellentmondások korává teszik. A keresztesek, mikor elfoglalják Jeruzsálemet, halomra ölnek férfit, nőt és gyermeket egyaránt s utána alázatosan hajtják meg fejüket a helyeken, melyeket a szeretetet hirdető Krisztusnak az emléke szentelt meg. Ugyanaz a kor, amely az egyéniségről való lemondásnak legcsodásabb példáit mutatja s amelyben Assisi Szent Ferencnek misztikus rózsái kivirágzottak, egyuttal a legrémesebb kegyetlenségek kora is. Az a VI. Henrik, aki a sziciliai bárókat megvakittatja, szurokba főzeti, izzó vasabroncsot süttet a homlokukra, élve elásatja, vagy megégetteti őket s velük rokonszenvező olasz feleségét kényszeriti, hogy szemtanuja legyen mindezeknek a borzalmaknak, nem kivétel, hanem tipus, amely száz meg száz változatban ismétlődik. Ez a világfelfogás, ezek az emberek és ezek a kegyetlenségek a kulcs Dante Isteni szinjátékának, különösen pedig a Pokol felfokozott borzalmainak és büntetéseinek a megértéséhez.