Ismerősök (feljegyzések, krónikák)

Name: Ismerősök (feljegyzések, krónikák)
Author: Ferenc Molnár

by Ferenc Molnár

Read now Add to library

Language: hu378 downloads on Project Gutenberg

Subjects

Hungarian essays -- 20th century

In: Essays, Letters & Speeches

Public-domain ebook sourced from Project Gutenberg #69811.

The opening · free to read

Ma már hatalmas szervezet a Gyermekvédő Liga, de még talán maguk a liga vezérei se tudják, hogy ki volt az első gyermekvédő Pesten. A külső Józsefvárosban, Ferencvárosban minden kisiparos tudja. Valóságos legendakör szól róla. Ismert, kitünő úriember, most már nyugdíjban van, de akkoriban rendőrtanácsos volt és a toloncház igazgatója. Urs Nándornak hivták. Hatalmas, szélesvállú, zord arcú, nagyon félelmes ember volt, és amikor fényes egyenruhájában, zörgő karddal, villogó szemmel végigment az utcán, reszketett tőle mindenki, akinek volt oka a rendőrségtől félni. De azt mindenki tudta róla, hogy aranyszívűbb ember kevés hordja a rendőrtisztek uniformisát. Furcsán hangzik, de így van: valósággal imádták a tolvajok és betörők. Az ő idejében igazán humánus intézmény volt a toloncház, ahol leginkább az odakerült gyerekek iránt érdeklődött.

Az ő gyermekvédő akciója olyanformán kezdődött, hogy időről-időre szemlét tartott a toloncházba került züllött fiúk fölött. Kikérdezte, vallatta őket és amelyiknél azt látta, hogy még megmenthető az emberiség számára, arra rámordult:

– Gyere fel az irodámba.

A gyerek reszketve ment föl és ott Urs bácsi ismét rámordult:

– Akarsz tisztességes ember lenni?

– Hogyne akarnék.

– Megigéred nekem, hogy ember lesz belőled?

– Megigérem.

– Dolgozni fogsz, jól viseled magadat, tisztességes leszel, nem hozol szégyent rám.

– Megigérem.

– Akkor most eredj le, megfürösztenek, kifésülnek, rendes ruhába bujtatnak és eljösz velem, munkát szerzek neked.

Félóra mulva ismét jelentkezett a gyerek, tisztára mosva, új ruhában, mint egy kis herceg. A tanácsos felcsatolta a kardját, szemébe vágta sipkáját és elindult a gyerekkel a Józsefváros felé. Az emberek megnézték őket az utcán: az óriási és zord rendőrtisztet és a szegény kis gyereket. A legtöbbet kézenfogva vezette. Befordult vele a kis utcákba és a szemével mustrálta a kis pinceműhelyeket, ahol szegény asztalosok, lakatosok, kárpitosok dolgoznak. Az egyik műhelynél, amely a legbíztatóbbnak látszott, megállt a gyerekkel:

– Akarsz kárpitos lenni?

– Hogyne, nagyságos úr.

Erre lement vele a pincébe és ott az álmélkodó, nagyon megijedt mesternek elmondta, hogy ez egy jóravaló gyerek, akiből embert kell csinálni, mert ez keresztényi kötelesség. Ő ajánlja és majd el fog jönni, kérdezősködni utána. A szegény iparos rettenetesen meg volt tisztelve és felfogadta a fiút. A tanácsos elment büszkén, boldogan. Hetekig beszéltek a kis utcákban arról, hogy milyen fényes, kardos nagy úr hozta ide a fiút.

Azután mi történt? Rendszerint az történt, hogy a fiú szépen dolgozott két-három napig, akkor feltörte a mester fiókját, összeszedte az ezüstkanalakat és visszaszökött a tolvajok közé a Csikágóba vagy Erzsébetfalvára. De a derék öreg urat ez nem bántotta. Egy hét mulva egy másik utcában jelent meg egy másik fiúval. Aztán két hét mulva a Ferencvárosba vitt egyet. Azt mondta magában: az egyiknél majd csak sikerül. (Az igazságnak tartozom azzal, hogy sok esetben sikerült is ez a gyermekvédelem.) És fáradhatatlanul csinálta ezt az akciót, a maga lelkének örömére, nem iratta ki a lapokban, nem árulta el senkinek. Csakhogy aztán egy kis baj mégis lett a dologból. Mikor már ismerték a Ferencvárosban meg a Józsefvárosban mindenütt, az öreg úr egyszerűen rémévé vált a kisiparnak.

– Jézus Mária – mondták a kis utcákban, mikor befordult a sarkon, kezénél fogva egy szelid kis fiút – csak ide ne hozza!

Később pedig, mikor a csöndes, muskátlis kis józsefvárosi utcában megcsendült a kardja, a kis mesterek egyszerűen leeresztették a redőnyöket, elbujtak és vacogva várták, hogy elhaladjon a bezárt műhely előtt.

– Hála Istennek – mondták aztán – nem hozzánk jött.

Ott kuksoltak az ajtó mögött, a repedéseken néztek ki, gusztálták, hogy hová megy, kit ér a csapás. Végül aztán nem volt a kis utcákban rémületet okozóbb jelszó, mint az, amelyet egy-egy ijedten elrohanó asszony sivított végig a csöndes nyári délutánokon:

– Hamar, hamar bezárni, jön az Urs egy tisztességes gyerekkel!

Ezt egy szegény öreg józsefvárosi könyvkötő mondta el nekem, az ő lelkén szárad, ha túlzás is van benne. De neki is volt egy inasa Urs bácsitól. És azt hiszem, illett megemlékezni az első pesti gyermekvédőről, ma, amikor a gyermekvédelemből már kitünően meg is lehet élni. Ha nem csalódom, ő volt az egyetlen magyar gyermekvédő, aki ráfizetett.

Nem akarom elmulasztani, hogy ebből az alkalomból föl ne elevenítsem egy okos és kedves ember emlékét, akinek az ilyen magas érdeklődés tekintetében határozottan különvéleménye volt. Salamon Ödön volt ez, az évekkel ezelőtt elhalt író és ujságíró. A Margitszigeten lakott vagy húsz esztendeig egyfolytában. Az öreg József főherceg volt a szigetre vonatkozóan a protektora, az ő parancsára adtak a beteges Salamonnak a szállóban egy szép szobát, amely abban különbözött a többi szobától, hogy nem járt hozzá számla. Ezt a boldog állapotot valamikor régen, egyszer elrendelte József főherceg s azontúl húsz évig tradició volt a margitszigeti fürdőkezelőségnél az, hogy Salamon Ödönnek nem küldtek számlát. Ő, szegény, korrekt úriember volt és még a főhercegtől sem fogadott el ajándékot. Azzal szolgálta meg a szobát, hogy ő fogalmazta mindazokat a közleményeket, amiket a főhercegi kezelőség a lapoknak küldött.

Egy nyáron aztán, hogy, hogy nem, új ember jött a hivatalba, s ennek elfelejtették megmondani, hogy Salamon szobáját nem illik megszámlázni. És egy szombati napon egyszerre csak megjelenik Salamonnál a szobaleány és letesz az asztalra egy cédulát, amelyre ez a cím van nyomtatva: «Számla.» Húsz forintot kértek tőle az elmult hétről. Szegény bizony megijedt. Végtelenül szegény ember volt és ami keveset a tárcáival keresett, azt arra költötte, hogy ne legyen adóssága s hogy mindig elegánsan öltözzék. (Ezt respektálta nála Bródy Sándor is, egyetlen barátja, aki a halálos ágyánál virrasztott; mikor koporsóba tették, Bródy öltöztette frakkba, a saját arany manzsettagombját tűzte az ingébe – «szegény Ödön, menjen előkelően a másvilágra».)

Megijedt a húsz forintos számlától, de behajókázott Pestre és estére kihozta a pénzt. Kifizette a számlát. Azt mondtuk neki:

– Miért nem mondod meg, hogy nem szoktál számlát kapni? Bizonyos, hogy tévedés…

– Mindegy – mondta büszkén és nekünk is megtiltotta, hogy elmenjünk az irodába érdekében «kunyorálni».

De a dolog kezdett kellemetlen lenni. A következő szombaton megint jött egy számla, az is belekerült húsz forintba s azontúl minden szombat számlával virradt.

– Nem – mondta egy napon – én ezt nem bírom. Nem vagyok én báró Hirsch Mór, hogy havonta nyolcvan pengőt fizessek a szobámért.

– Mit fogsz csinálni?

– Rendet csinálok én itten, megálljatok. Rendet csinálok, anélkül, hogy megalázkodnám a fürdődirektorok előtt.

– Hát hol csinálsz rendet?

– Fönt! – mondja titokzatos mosollyal. És hozzátette: – Figyeljetek jól holnap délben és majd meglátjátok, hogy kell az ilyen ügyet egy főherceggel személyesen, de előkelően elintézni.

Másnap délelőtt hallottuk, hogy a főhercegi familia a vendéglőben fog ebédelni. Ez úgy szokott történni, hogy a többi vendégektől kissé elkülönítve megterítettek egy nagy asztalt, amelyen egy csomó virág is volt. Erről tudták az emberek, hogy «Józsefék» a kocsmában ebédelnek. Ebéd után aztán az volt a szokás, hogy mikor a főhercegék fölkeltek az asztaltól és elindultak sétálni, mindazok, akik személyes ismeretségben voltak velük, a vendéglő előtt csoportosultak. Ilyenkor az öreg főherceg odalépett hozzájuk, mindenkitől megkérdezte, hogy: «hogy van, kedves Izé?» – kezet fogott vele és távozott. Mi, többiek, körülállottuk a csoportot és bámészkodtunk.

Hát aznap is, hogy vége az ebédnek, lejön a terrasz lépcsőjén József főherceg és a csoport felé tart. A csoport szélén áll Salamon Ödön. Mi mögötte és várunk. A sok «hogy van – hogy van» során egyszerre csak elérkezik az öreg úr Salamonhoz. Szigorúan néz rá, de hozzá is odalép és megszólítja:

– Hogy van kedves Salamon?

Most olyasvalami történt, amire még nincs példa a világtörténelemben. Talán nem is lesz soha többé. Mert Salamon ezt felelte a főhercegnek:

– Rosszul, fenség, nagyon rosszul.

Az öreg úr nagyot nézett. Ehez igazán nincsenek hozzászokva a királyok és a főhercegek. Ha ilyen nagy úr kérdi valakitől, hogy hogy van, akkor az a valaki csak «köszönöm, nagyon jól» lehet.

– Rosszul? – kérdi. – Mi baja?

The book keeps going