Kenyér

A Kutya Meg a Veréb

Ma reggel a város határában megállottam egy fa előtt s eltöltöttem ott egy pár percet a mai napból és életemből. Megállottam, mert jól esett elnéznem egy fehér kutyát, aki a fa körül ugrándozott ugatva. A fán egy veréb ült, a kutya a verebet ugatta. A veréb nyugtalankodott, le-lepislogott és másik ágra ugrott, de nem repült el. A kutya meg felugrott, kapkodta a fejét, nézte a verebet és követelően hangoztatta: hau, hau, hau! Mikor a kutya nagyot ugrott, olyankor a veréb idegesen csipogott egyet és magasabb ágra szökkent. A szamár kutya elvakultan folytatta ezt a kilátástalan üldözést és a csacsi veréb hizelgett neki avval, hogy ijedezett. Mintha eszébe se jutott volna, hogy el is repülhet a fáról és mintha nem is látná, hogy a kutya nem tud fölugrani a fa tetejébe. A tavasz fekete fáján, a titokzatos rendetlenséggel nyujtózó ágakon pici zöld pontok vidultak, mintha ebben a pillanatban ugrottak volna elő, hogy mulassanak a kutya meg a veréb hercehurcáján. A kutya meg a veréb harcoltak tovább, egyik a földön, másik a fán, lehet, hogy nem is komolyan csinálták, csak játszottak, lehet hogy a veréb csak ugratta a kutyát s lehet, hogy a kutya csak enyelgett a verébbel.

Az ágak közt az ég bámult és fényeskedett, szürke charmeuse-felhők boritották, olyan szürkék, mint a távol tenger hullámai s a friss zölddel futtatott fekete mező fölött teremtő szellők édes és meleg Golf-árama járt. A bujkáló nap esőt jelzett, langy, könnyü tavaszi záport, az ilyen engedékeny levegőben az emberi sziv kezes lesz minden olyan érzéssel szemben, amely nem fér össze az élet érdekeivel: remények, vágyak szöknek vissza a sziv hasadékain s minden szabályozatlan s kiirtatlan óhajok, amelyek együttvéve az ugynevezett egyéni boldogságot jelentenék. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy a kutyának meg a verébnek milyen jó dolguk van a világon, akik itt reggel eljátszanak s a puszta létezés örömét bennük az értelem és a sziv szörnyü közelharca tönkre nem teszi. S felnéztem a verébre s lenéztem a kutyára s bocsánatot kértem tőlük pillantásommal azért a gyöngeségért, hogy irigylem őket. Egyszer csak a veréb a legfelsőbb ágacskára ugrott, azt mondta: rrrrr, s elrepült.

Egy pár lépésre a fától, az árok partján pedig egy vak ember ült és a kezét nyujtotta előre és énekelt egy éneket, amelynek szövegét és zenéjét ő maga szerezhette abból az alkalomból, hogy a jó isten elvette a szemevilágát. A kalapja az ölében ült, az üregével fölfele és rézpénz látszott a kalapban. Erre sok katona jár, a katonák hullatják belé a pénzt. A vak koldus énekelt:

– Az a boldogságos szép Szüz Mária segélje meg magakot…

– Őrizze meg életeket, két lábakot, karjakot…

– Nézzenek csak egy szegény keserves világtalant, nézzenek…

– A mindenható kegyelmes Uristen ne engedje elragadni szemeket…

– Békességet, boldogságot, szép családot, nyugodalmas álmakot…

– A szépséges fényes Szűz Mária áldja meg a kedves szíveket…

A tavaszi szellő járt a vak koldus körül és gyér szürke hajszálai föl-fölrezzentek koponyáján s hajlongtak jobbra-balra.

A fehér kutya nyitott szájjal, lelkendezve elfutott a vak koldus előtt, a feje nyugtalanul fordult fölfele, az ég minden irányába, az elröpült verebet kereste.

Nyakkendők

Engedj egy percig a kirakat előtt állanom drága jó olvasó s te egész világ, engedd, hogy minden dolgodtól nehéz szivemet a ragyogó nappal játszó nagy üveg felé forditsam s odaadjam szemeimet a tavaszi nyakkendők tarka vonzásának. Csak egy percig, mert sietek, s az idők kábulatában egy-egy percre tudom ellopni magam néha, hogy az örök föld göröngyeit megnézzem, egy elrebbenő verébre fölfigyeljek, tanuja legyek a hullám egy vonaglásának a folyó szinén, megrendüljek a csillagok jelenlétén este és elfogadjam a hold sütését lelkemen. Nézd, uj nyakkendők. Vagyis a régi nyakkendők. Saison elején a frissen kispekulált szineket, formákat kitárják a kirakatokba. Itt vannak megint. Most is. Akik méltatni szokták a divatlevélben, hol vannak? Akik válogatni szokták s a tükör előtt lusta, gyöngéd babrával megkötni szokták, hova lettek és hol vannak? Hányan viselhetnek még nyakkendőt? A nyakkendők itt függenek, ni, itt virágoznak és bokrosodnak minden igény és izlés számára a kirakat hüvös és ájult rendjében, a nyugvó kalapok közt, a vizszintes rézrudacskákról lehanyatló zsebkendők közt, az ingek fehér jégmezői közt, a kirakat sarkába dült sima sétabotok közt. Milyen kényes gond a kirakatban. Európa kifogástalanul fölöltözik, mint az uri öngyilkos.

A nyakkendők selymei habozva mosolyognak. Egyik nyakkendőben csikok futnak párhuzamosan, a másikban pettyek ugrálnak, a harmadikban apró karikák köröznek, a negyedikben rhombusok hatolnak egymásba, ebben itt hullámvonalak ölelkeznek össze-vissza, abban szabálytalanul changeant-foltok terjengenek, emebben meg valami virágok ismétlődnek, de nem hasonlitanak egyetlen élő virághoz sem, a szeszély, az unalom, a merengés, a honvágy, az álom kertjében nőnek ezek a nyakkendőbe szőtt virágfajták, amelyek az ember mellén szoktak volt diszleni, mint pavillonjai s jelzőzászlói minden szép és fájdalmas határozatlannak, amely a nyakkendő mögött, az ember mellében nyüzsög. (Most az emberek végig begombolkoztak és elzárták teljesen keblüket, mert meg kell halniok.)

Istenem, minden boldogságról lemondtunk volna, csak annyi időt kaptunk volna s annyi nyugalmat, hogy körültapogassuk életünket s közel hajoljunk magunkhoz s összenézhessünk s elmondjuk meglepetésünket. Oh szép lett volna utánajárni annak is, mit jelentenek a nyakkendők ábrái, miért olyanok, amilyenek és miért ilyenek, miért és mit akarnak vajjon? És mit dadognak a guirlandeok az asztalfutón és mit sóhajtoznak szaggatottan a himzések és csipkék mintái és mit álmodnak az ágyteritők végtelen pazar uborkái és elvarázsolt halvány szivei és mit dübörögnek, amikor utazunk, a vasuti kocsi falán a tapéták, amelyeknek egyforma holt levelei oly végtelenül és értelmetlenül nőnek, bomlanak, remegnek s folynak szét mozdulatlanul felejtődött tekintetükben?

Micsoda földöntuli parkból csempészték ide magukat a szőnyegek és hol vannak, hol, azok a dolgok, amelyeket a barok rajzok ábrázolnak? Hol fogjuk élni azt az időt, amely alatt megbeszéljük, hogy láttunk és éreztünk? Hol jövünk majd össze, hogy elmondjuk végre egymásnak mindazt, amit magunkban beszéltünk összeragadt ajkakkal, hang nélkül az életen véges-végig. Szegény Bergson, Páris gondolkozója, egy pillanatra a te pergamentből való arcod futott el emlékemben, neked az a foglalkozásod, hogy ember vagy. Miről beszélsz vajjon ma Párisban?

Egy jobbkéz jött a jobbkezem felé s egy mosolyra kinyilt arc világosodott a szemembe. Az este volt, a mozgalmas járdán, a lámpa alatt. Kiváncsian néztem vissza a középkoru zászlós arcába, láttam, hogy nem ismerem. De a keze már kiterült a kézfogáshoz, elvettem, megszoritottam.

– Géza… nem te vagy?

A mosoly visszavonult a zászlós arcán, a hangja leszállott, örvendő szeme elidegenedett.

– Nem én vagyok, fájdalom.

A lendületes jobbkéz lassan kiment az én jobbkezemből, a zászlós még nézett a szemembe és sürgősen mondta:

– Pardon, összetévesztettelek. Azt hittem egy barátom…

– Ha megengeded, ebben a percben barátok voltunk – feleltem volna ismeretlenemnek, ha ilyesmiket fecsegni szokás volna köztünk emberek közt.

Köszöntünk, elsiettünk egymás elől s mentünk egyik erre, másik arra. Mentem és nem lévén egyéb foglalkozásom mint a képzelődés, Gézának képzeltem magam. Vajon mi vagyok, ha Géza vagyok? Mi a családi nevem? Kit szeretek? Mik a vágyaim, milyen terveim vannak, milyen karakter vagyok, mi a legnagyobb bajom és mire vagyok büszke és miféle emlékekkel állok meg hirtelen a szoba közepén este, egyedül, mikor le akarok feküdni.

Géza. Oly rokonszenves és bánatos dolog, hogy arcomat összetévesztették az ő arcával. Milyen véletlene a véletlennek, hogy nem az ő fejébe hullatta a felhőknek és a tengereknek gondját, hanem ide az enyémbe. Vagy ki tudja. Lehet, hogy magában ő is minden a világon, csak nem szól. Lehet, hogy hangja is hasonlit az én hangomhoz. A cigarette-et biztosan egyforma tempókkal szivjuk. Könyeink tökéletesen egyformák, ha Géza is könyezett már az életben.