A fáklya

A felesége rápillantott, hogy törülgeti magáról vastag markába szoritott kendővel a vizet. Valahányszor egy-egy ilyen nyers szót hallott tőle, mindig végig sajgott az egész lelke, szinte fizikai fájdalmat érzett. Pedig már megszokhatta volna husz év óta.

– Csak má jönnének, üssön beléjük a szöszménkő, – tréfált kissé szelidebben a pap, – hogy má mehetnék dógomra. Minden perc elveszett, mig ott nem vagyok a bitangok mellett, a zsebemből lopják a pénzt.

– Hová siet apuka? – libbent ki friss, szélesre nyiló szájjal, kicsattanó piros arccal a lánya.

– Ki ebbül a melegbül a mezőre.

– Ott még melegebb van, apuka!

– Dehogy van. Ott mindig ájeres a levegő luftja! – ahogy az a marha Jaksa mondja, – kiáltott kacagósan a pap rekedtes erős hangján; forró munkalázában, amely minden földmivesnél, igy aratáskor a pénz rettenetes mohó kivánásában áll, csupán a lányával birt tréfálni. Aztán ingerülten állott neki, hogy szakadatlanul gyöngyöző homlokáról ledörzsölje a lucskot.

A lánya hangosan kacagott s csipkés fehér kötényével legyezte magát.

A papné fád csöndességgel nézte őket. Olyan méltóságos, olyan hüvös volt köztük, ő igazán nem érezte a hőséget sem.

A mai nap sok emléket ébresztett benne. A szomszéd Fábiánfalva uj papot választott, csak ez birta rá az urát, hogy itthon maradjon a mezőről, ahová már hajnali három órakor valami vak szenvedély üzte ki, hogy személyesen nézzen utána minden fillér értékü munkának s holminak, de felügyelő lelkésze levén a szomszéd falunak, különben is assessor, kötelessége volt fogadni az uj kollegát, akit most hoznak az állomásról szekerekkel, keresztül az ő falujokon.

Eszébe jutott a mult, az ő bevonulása e parókhiára, a megfélemlitő lármás mulatság, az idegen fajta emberek… a sok kielégitetlen idő, napok s esztendők, mig mindig várt, várt valamit, valami sorsfordulatot…

Ez az uj ember, aki jött látatlanul, ismeretlenül, felizgatta… Uri pap, – mondta róla a kurátora, aki a választásról referált, finom pap, asszonyoknak való pap… Jóisten: magát képzelte férfinak s papnak és elgondolta, még mennyivel lesujtóbb lett volna neki állania e helyen husz éven át a szemek előtt… pap lenni a falu fölött… Harcolni a parasztokkal és állatokkal és a földdel: az élettel s a hivatással… Pap lenni s érzékeny szivvel fogadni mind azt a támadást, ami a papot naponta éri… Pap lenni kiszolgáltatva kicsiny, markoló, könyörtelen népek szenvedélyének… Megborzongott… Már akkor inkább asszony, papné… aki el van zárva a maga kis világába s gondolatai titkos cellájában apáca lehet s élete zárt köréből is ugyahogy kizárhatja a kegyetlen idegeneket…

– Aggy egy pohár vizet Márta, – szólalt meg az ura, egy kicsiny jóleső csönd után, – még most is a számba van az ebéd jó ize.

S felnevetett, erősen, göcögve. Csak ugy gőzölgött ebből az emberből az élet. Alacsony, kopasz feje izzott, a nagy testes ember fujt és lihegett. Messzire látszott rajta, hogy ő az a boldog ember, akinek az ingére oly sok királynak és költőnek szüksége volna. Az az igazi falusi ember, aki nem kiméli magától az ételt, italt, de meg is látszik rajta. S az is meglátszik, hogy nem fájt a feje, mióta pirosra hizott kurta nyakán viseli. Mitől fájt volna, mikor soha se volt beteg, soha se volt baja s mindig mindent megcsinált, amit akart. Már alig gyerekfővel kikáplánkodta magának a musai papságot s ez különb hely, mint akármelyik a traktusban s azóta gazdálkodik, egész csordára való tehene van, olyan asztagokat rak a paptagban, hogy beillene uradalminak s könyörtelenül végre tud hajtani mindent, amit akar. A falujában, az egyházmegyében, a képviselőválasztásnál, mindenütt. Csak az a szerencse, hogy messzebb menő ambiciók nem izgatják: egy szekér szénáért hamarabb körülgyalogolná a falu határát, minthogy a városba bekocsikázzon a főispáni ebédre.

Számtalanszor végigment a szük, deszkázott tornácon s végignézett a falun. De mindig uj dühre lobbant, hogy nem látja akiket várt. Az utolsó szekeret is kiküldte már az udvarból, ki vannak az emberei eresztve a mezőre, szétszórva a tágas határban s láthatatlan gyeplőjüket itt tartja a markában s szilaj hajcsárlelke folyton látja, hogy odakint párok megállanak; dalolni kezdenek; fiatalok egymást üzik a sárga buza közt, szóval és vérük friss zugásával s egyre számitja, hogy nem lesz meg ma a harmincadik kereszt, amit mára nekik kiszámitott, nem lesz meg a huszonötödik sem, ha ezek a bitangok soká isznak valamelyik utszéli kocsmában… s a guta majd megüti mohóságában: a szekerek is hol cammognak, Péter az ökrökkel még azóta sem ért ki a Verestóhoz: ha az embernek ezer szeme volna, mint ki az ördögnek is a mitológiában, no… De hol a menydörgős menykőbe késnek ezek a fábjánfalviak?…

– A vasutról már háromszor is bejöhettek volna! – zugott egyre.

– A maga hivei, – szólt a felesége finoman, éllel.

– Isznak valamék kocsmába, no, mondja csak ki kedves, – szólt a pap. – A bélük istenit… – morogta hozzá, s ez az egy tetszett neki, ez egy kicsit megenyhitette, hogy a felesége kénytelen elismerni az ő türelmetlenségének a jogosságát s eltürni, hogy káromkodjon a szeme előtt.

Márta a veranda sarkából kukucskált ki a vadszőllő közül a falu utcáján végig s majd elnyelte szemével az utat, amelyet messze, a füzesekig el lehetett látni.

– Márta, – szólt rá erélyesen az anyja.