Sárarany

Égető meleg nyár van. A sok eső után, amiben nem érhetett a buza, egyszerre borzasztó forróság lett, amely megaszalja a szemet. A kemény, meggondolt parasztok csak megingatják a fejüket, „az isten is kitanult már a mesterségiből“, de nem zugolódnak, nem ijedeznek, nem sápítoznak. Az idő ellen? Azt el kell fogadni, ahogy jön.

Turi Dani a falu felől jött haza. Szép menyecskék utána bámulnak, észre sem veszi már. Gondban fő a feje, s néha rá-rábólint a gondolatára. Nagy terveket főz, a hamar meggazdagodó emberek módjára egyre nagyobb vállalatokba fog.

Amint a kiskapun belép a tisztán tartott udvarra, fölemel egy eldobott kukoricakórót, mig beér a pitvarba, apróra töri s bent a szabad tüzhely elé veti a többi tüzelőhöz.

A felesége a konyha előtt pirosodik. Ingvállából kiemelkedik gőzölgő fehér sovány válla, nyaka s a baboskék pendely-szoknya alól, fekete megkopott papucsban mezitlába.

Ahogy az ura belép, visszaforditja az arcát feléje. Irigység és méreg futja el. Persze ezt az embert nem nyuzta le az öt esztendei házasság, meg a két gyerek. Neki mindenből csak a java jut. A barnapiros férfi szebb, mint legénykorában volt, mert ő kihizlalta. Bezzeg ő odavan, róla leszopták a hust a puják, meg a sok dolog, meg a sok méreg.

Dani hajnalban ment el hazulról, most déllére jár, érzi, hogy köszönni kén az asszonynak, vagy legalább szót vetni neki. Köszönni derogál; az asszony kötelessége, hogy köszönjön az embernek, aki aztán egy komoly fejbólintással elfogadja. Hanem Erzsi elmulasztotta a percet s Dani ahogy bámuló nagy fekete szemébe néz, ugy érzi, mintha adósa volna az asszonynak. Kipislant hát félszemmel az ajtón az égre, aztán odasandit félszemmel az asszonyra s azt mondja:

– Hát ha esni akar, csak hagy essék!

Elpödri szép bajuszát, amiről „nyalkabajszu Turinak“ is hivják; az asszony, akarata ellen is biccent a szempillájával, evvel rendben van a dolog.

Dani befelé mozdul, az első házba. Ujra szólni készteti valami. Mintha nem volna minden rendben közte, meg a felesége között.

– Hun az az én veres noteszem, – mondja.

– Hun. ’Sz ott van a mándliba. A sifonyba.

Dani bemegy. Ő is tudja, hogy ott van.

A hűvös szoba levegője megcsapja; tele van az a fölmázolt föld szagával, a kissé dohos ágynemü, meg a tiszta szobában tartott ételnemüek, az avasodó vaj, savanyodó tej szagával. A sifon uras, annak az ajtaját kinyitja s kiveszi a kabátzsebből a veres noteszt. Leül az asztalhoz s a homályosra bezsaluzott, párologtatóan hűvös szobában hozzáfog számolni. Megnyalogatja a plajbász hegyét s gyerekes, iskolás nagy betükkel szókat, számokat ir egy tiszta oldalra.

– Kitapodom a béledet, te kutya! – hallja egyszer a felesége hangját. – Hogy az isten vegyen el te, – hát nem felforditotta a tejes csuprot!

Sipp, supp! hallatszik kivülről, ahogy az asszony csattogó tenyérrel rápaskolt a gyerek vastaghusára. A kis fiu csak egy jó perc mulva kezdett el rikoltani, de akkor aztán ugy, mint a malac, akit nyuznak.

Dani egy kis ideig odaügyelt, aztán tovább folytatta a dolgát. A gyerek az asszonyé, ahoz neki semmi köze; ha még a két gyerekével se volna szabad az asszony, akkor itt hagyná a házat.

Kis idő mulva nyilik az ajtó, dühösen berohan az asszony s a fal mellett álló tejesköcsögökhöz áll és szemlét tart felettük.

– Mi az istennyilát csináljak már, – zsémbel hangosan, de nem mintha valakitől tanácsot kérne, hanem mert nem birja magába fojtani a szót, – még vót egy messzely abba a csuporba, épen elég lett vóna. Most mán kezdhetek egy egész köcsögöt. Bajlódhatok, mig leszedem a tetejit…

– Nem árt a vaj a bélesbe, – szólt oda Dani, gondterhes arccal, amelyen meglátszott, hogy föl sem veszi az asszony mérgét.

Erzsi összeszoritotta a fogát s felkapott egy jókora tejescsuprot. De a nagy cserépedény már régen repedt volt, mindig várta vele Erzsi a drótost s hogy az nem jött, nagy félve mégis használta, hiszen olyan szükébe volt a kedvére való jó tejescsuproknak. Most izgatottságában elfeledkezett a csupor hibájáról, felkapta s ahogy kifordult vele a szoba felé, az abban a pillanatban kirepült a ház közepére, s ezer darabba tört.

– Apróra! – szólt ujra Dani hidegvérrel; vagyis: ha van, legyen, ha törik, törjön! ugyse baj, nem kár…

Erzsi fogta a csupor fülét, ami a kezében maradt s ugy odaszánta az ura fületövéhez, hogy ha az utolsó percben egy gondolattal vissza nem tartja, baj lett volna belőle. De hát az asszony nem tud ütni, csak magát emészti, ahelyett, hogy máson töltené bosszuját.

Sarkon fordult, kiment, a cserepet a szemétbe lökte, elővette a seprüt, lapátot, meg egy nagy mázoló rongyot s bement feltakaritani a ház földjét.

A szeméből könyek szivárogtak, olvadt, égő cseppek s bent feszült a vulkán az indulatoktól.

Dani kedélyesen nézte; motoszkált ugyan valami benne, hogy kár most bizgatni az asszonyt, nem jó lesz, de ugy benne volt az uszitásban, hogy nem állotta. Szórakozottan tartotta vastag ujjai közt a vékony plajbászt s ugy nézett csendesen somolyogva a feleségére. Roppant mulatságos volt neki, hogy Erzsi minden dühe mellett is milyen szépen, szaporán, ügyesen dörzsölgeti a sáros földet.

– Látod, – mondta neki jámboran, – most lesz szép. Mindig igy kék, tejjel surolni fel, de sajnálod…

Az asszony megszédült, a nyelve megbénult a váratlan sértéstől.

Ebben a percben robajló nagy sustorgás hallatszott a konyhából, a tüzhelyről.

– Az a tej is kifutott! – kiáltott az asszony és kirohant.

Dani felkacagott. A nyitva maradt ajtón csakugyan égett tejbűz áradt be.

A következő pillanatban a tulsó szobából éles babasirás hangzott fel. A csecses baba felébredt és sírni kezdett.

– Dögölj meg! – kiáltott be rá az anyja. – Ebkölyke. Most halj meg, ne legyen belőled olyan kutya, mint az apád.

Dani nevetett magának.