Bűneim

Most itthon, egyedül a karmazsin szégyent érzem homlokomon. Nem szabad más ember előtt elárulni, hogy kívánom elhagyni az életet. Ez nem illik. Ha meg akarok halni, az azt jelenti, hogy nem kérek abból a földből, amelyen ő is szerepel, itt vár, itt szenved. Én elmegyek innen örökre, nem kérdem őt, a másik példányt ezután: hogy van? nem vagyok kíváncsi rá, nem bánom, hogy nem látom többé, nem érdekel, akármi lesz már ővele.

Gorombaság más előtt elárulni halálvágyomat, igen, privát sértés, gorombaság. És aztán nem is igaz, hogy meg akarok halni, mert azt én is csak hallgatom a számból, de nem hiszem. Az nem lehet igaz. Hát még hazudtam is, mikor halált nyögtem.

A Szivem Nem Repedt Meg

Nincs igazam, mert a szívem nem repedt meg. Hiába lamentálok, hiába nyögök, hiába tiltakozom itt, hiába csapom össze a kezem, hiába hüledezek. Nem repedt meg a szívem e közt a világ közt. Nem lehet nekem hinni. Itt van az emberszív az én szekrényemben, itt van az én tulajdonomban, és ez a szív kibírta, nem hasadt meg. Ha üveg lett volna, vagy ha érc volna ez a szív, akkor megrepedt volna a fájdalom nyomásától. Igy képzelődöm. De ez nem igazolja ezt a szívet. A szívem nem repedt meg, megvan anatómiai épségében. Nem tört el a szívem. Most már mindent szabad az embereknek.

Tükörbe Nézek

Senki se látja, mikor itthon tükörbe nézek. Aki tükörbe néz, azt mondja magának: te mindenem! Én is akkor mindig azt mondom magamnak, hiába tagadom. Ami a tengerfenék alatt van a pincében és ami a csillagok felett van a padláson, és ami a legmélyebb magasság és a legmagasabb mélység közt van, az mind végtelenül érdekel engem, de minden végtelenségnél milliomszor és annál milliomszor milliomnyival jobban érdekel a saját képem. Csodálatosabb csodálkozással nézem meg mindennap a saját cifferblattomat, mint a napfogyatkozást, pedig azt milyen ritkán látni! Se Potocka grófnénak, se Michel-Angelo márvány Éjszakájának, egyiknek az arca sem olyan lebilincselő s olyan imádni való, mint az én arcom. Az egyetlenegy arc az én arcom. Mikor a tükörben a szemem elé kerülök, abban a pillanatban meghalt az emberiség és a természet. Arcom hold, fölkel a néma semmiből.

Mindenkit cserbenhagytam, mikor a tükörbe nézek. Nem vagyok testvéreim testvére, nem vagyok barátaim barátja, mikor a tükörbe fordulok. Csak én vagyok itt; én ember se vagyok a tükör előtt, csak én, én, én! Akiben csalódtam, akit elhagytam, akit feloszlattam és szétkergettem, akit üldözök, akit kiirtottam és fölégettem és elfelejtettem, aki nem is volt igaz soha, az az én vagyok a tükörben. Mint a kísértet, úgy jelenek meg magamnak. Semmisültség és őrület csapnak pofon kétfelől, de e két pofon közt az én egyetlen hiú arcom nézi magát a tükörben.

Szégyellem magam előtt, hogy tükörbe nézek, irtózom a tükörtől, utálom és menekülök előle, mégis mindig oda állok elébe s feléje hajlok, mintha úrnőm előtt bókolnék. Ügyész és vádlott állanak egymással szembe, mikor szemben állok magammal a tükör előtt. Mostohafivérem és egyetlen ellenségem és holttestem néz rám a tükörből. Rám bámul a reménytelen remény, a hamis küzdelem, a tehetetlenség, a lehetetlenség, a boldogtalanság, a hazugság. Az elejtett gyermekkor, a szelekbe szórt ifjúság, a szökevény élet, zűrzavar és öngyilkosság les a szemembe a tükörből.

Szíven kellene lőnöm a tükröt, hogy szétrepedjen; kormot kéne rá kennem, falnak kéne fordítanom, ki kéne tétetnem. Nem volna szabad magam megnéznem. Míg a saját arcomra kíváncsi vagyok, addig embernek nem tudom magam elterjeszteni. De ha nem volna üvegtükröm, akkor is minden folyó s minden pocsolya megmutat magamnak. Tőröm pengéje s minden új bádog és minden ragyogó ébenzongora, minden kaucsuk- és celluloid-lap elcsábít és lesből elárulja nekem arcomat. Nem tudok szabadulni. Megszoktam, hogy a hajamat tükörből fésülöm s tükörből kell a nyakkendőm is persze megkötni! El akarom a szemem kerülni, de nem állom meg, hogy a szemembe ne pillantsak. És aztán farkasszemet nézek a magam szemeivel és a két tekintet összefogózik és nem akar válni. A szédülésig és az eszméletlenségig néztem már a saját szemeimbe s végre elfáradva lehúnytam a tükör előtt a szemeimet. Az uccán az optikusok kirakatában azok előtt a kis vastag kerek nagyító tükrök előtt magányos csavargásomban sokszor megállottam és sokáig elcsodálkoztam tehénszemeimen, hízott orromon, pöfeteg ajkaimon, óriás fogaimon és foltos lyukas bőrömön. Ha tudnák, milyen csunya vagyok! Feketével és aranynyal aláfestett üvegtáblákban a boltok és a bankházak falán hányszor megnéztem árnyék arcomat, mert kíváncsi voltam rá. Akik ott elmentek, azt gondolhatták, hogy valami fontos megfigyelést teszek és igen szükséges személyiség vagyok. Ha tudnák, milyen hiú vagyok én! Ha láttak volna itthon, ahányszor a tükör előtt édes szemeket és fényképészpofákat próbáltam magam előtt, ábrándosnak, bánatosnak, előkelőnek, kéjesnek, szellemesnek, ellenállhatatlannak, a legeslegszebbnek játszottam, terveztem és álmodoztam magam. Ha meglestek volna, mikor a számat kitátottam, a fogaim csattogtattam, a szemem meresztettem, az orrom és az ajkaim össze-vissza rángattam mint a bohóc vagy mint a bolond, és a magas c-t nyávogtam magam előtt, mint egy Caruso, szónokoltam mint Apponyi s morogtam mint a bika magamra s fölnyerítettem mint a csikó, s csicseregtem mint a kanári. Ha tudnák, milyen majom vagyok! Ha tudnák, milyen haszontalan portéka vagyok, ha tudnák, milyen hazug, milyen szegény, milyen nyomorult, milyen nevetséges vagyok, hát senki se köszönne vissza nekem.

Bűnöm, Hogy Nem Vagyok Én Is Gyilkos

Igen, az is bűnöm, hogy nem öltem férfit a háború idejében. Talán még valaki is van még itt a világon, aki éppen így nem tud ölni s mégis ölt: ő nem repülhetett fel a tett elől. Az a másik férfi, aki ilyen mint én, az én helyettem ölt. Mit szenved az az ember most! Az, hogy én nem öltem, az nem tisztaság, hanem kényelem. Önzés. Milyen könnyű nekem. Volt-e jogom kiszabadulni, szabad volt-e nekem kivételnek lenni olyan borzasztóság alól, amit az én gyermekkori játszótársaim s még millió s millió fiatal férfi, akik egy kort élnek velem, kénytelenek voltak elkövetni? Tolsztoj Leó gróf azt meséli, hogy szerencsésen megmenekült a gyilkosság végrehajtása alól, mert az ő ütege végig kimaradt a tűzharcból Sebastopol ostroma alatt. Avval nem számol el Tolsztoj, hogy mit érzett volna maga felől azután, hogyha mégis vezetnie kellett volna azt a tüzelést. Az a másik, az, aki olyan mint én, aki helyettem a gyilkosságot kóstolta, az most, ha egyedül lefekszik éjjel, együtt hál ágyában egy gyilkossal. Bizonyosan nem tud altató nélkül elaludni. A szíve fel van fordulva mellében, homloka fekete, tekintete sánta, szemfejérje beteg, mint azé, akinek sárgasága van, ínyén a baracknak halottas íze van, lélekzete kloroform, az alkonyat vérözöne mind az ő hajára zuhog, az őszi szél szövege elől borzadva fogja be a két fülét, szerelmi vallomásából halálhörgés tör elő, az erdő egybegyűlt fái őellene esküsznek össze, nem mer egy liliomot megérinteni az ujjával, májusban a pillangót nem ismeri meg, nem emlékszik a gyermekkor énekére s kis fiát nem tudja megcsókolni. Csontjain egy poshadt hullát cipel mikor jár, azét a másik emberét, akit ő megölt. Félek, hogy egyszer találkozom vele s számon kéri tőlem, hogy mért nem én vagyok a gyilkos, miért ő a gyilkos? Helyettem szenvedi a gyilkosságot. Mit szenvedek én őhelyette? Öt földrésznek és a tengereknek örökkévaló sorsát. De megéri ez az én szenvedésem az övét?

Áruló Vagyok

Az alkonyat sápadt sugarai, azok egy égigérő hárfa húrjai s én az én hárfás ujjaimmal ezeken a sugarakon elzendítem az én árvaságomat és az én gőgömet, és az a tengereken végig fog hangzani. Ilyesmit írok kéjes versben és a versért elfogadok olyan gyönge honoráriumot, ami tíz lépésre se hallatszik el.

Elárultam a költészetet. Úgy teszek, mintha elhinném, hogy a vers egy pohárka likőr vagy egy skatulya cipőkrém, mert hisz ára van. Kereskedő vagyok, nem költő; a verssel befestett papírt eladom. Papírkereskedő vagyok. Mit ér egy szívdobbanásom, amely olyan gömbölyű s olyan tüzes és olyan óriási mint a Föld? Mennyit ér a Föld? Mennyit ér egy sóhajom, amely hosszabb mint az Egyenlítő? Meg lehet azt fizetni? Mennyit ér egy rím, egy jelző, egy hasonlat, egy csöpp sós igazság, amit a szememből kisajtoltam? Ki szabhatja meg a pénzbeli értékét a fájdalomnak, mely szívem öltözőjéből ajkamra szökik, zenével mint az énekesnő? Szabad pénzt várnom, pénzt elfogadnom, követelnem a kék lángért, amely hajamról elillan, szabad azért pénzt kapnom, mint a kávéházi bűvésznek? Szabad elviselnem, hogy homlokomra, a pólus havára, bankót ragasszanak nyállal, mint a muzsikuscigány homlokára? Szabad lealacsonyodnom a királyig, aki civillistát kap? Hisz én a király koronájának a csúcsán állok a ballábam nagyujjának a hegyével és a jobbkezem mutatóujja hegyével az esthajnalcsillagot érintem: én a király fölött a művész vagyok.

Lángban állok és jajveszékelek az ifjúságért, verset írok. Meg lehet az ifjúságot fizetni? Mennyit ér az pénznemekben, értékpapírban, műkincsekben, földbirtokban, nyersaranyban? Mit ér, mennyit, az igazságok fölé havazó igazság, a belátás, a sajnálat, a szeretet, az elmúlás, a madaras, harmatcsöppes, rózsás, füves, napfényes, vadonat új reggel? Mit ér az élet, az emberek kiderült mézesdiós élete, a világ tengerestül, felhőstül, mennyit ér az, mekkora honorárium jár azért? Mennyit ér az élet, igazán, oly nagyon kíváncsi vagyok! A halált meg szokták fizetni a gyárosok, mikor az elesett munkás holttestére pénzt tesznek és úgy átadják a családnak. De az életnek lehet-e ára, az életnek, a csurom eleven életnek, a gőzölgő, lágy életnek, a mozduló embernek lehet-e ára?